Valójában több mint 30 év telt el azóta, hogy ötödéves orosz szakosként 5 hónapos részképzésen voltam itt. Az akkori utazással kapcsolatban meglehetősen ambivalensek az emlékeim és az érzéseim, hiszen volt benne tragédia, nagy szerelem, kis szerelem, új kapcsolatok, kiábrándulások és olyan kérdések, amelyek bennünk talán egy kicsit korábban vetődtek fel, mint otthon a nagy többségben. A "létező szocializmus" - akkoriban így mondták - de még inkább a már-majdnem-kész kommunizmus (mittomén már, hányadik pártkongresszus zajlott akkor - visszanézni sincs nagyon kedvem - mindenesetre azon deklarálták, hogy a kommunizmus már minnyá kész...), szóval, a viszonyok, amelyek közé naiv egyetemistaként kerültünk, meglehetősen kiábrándítónak tűntek. Mi akkor (1981-ben) úgy éreztük, hogy innen nézve Magyaroroszág maga a kánaán, még valamiféle szabadság-képzeteink is lehettek. Kevés orosz ember engedett magához közel, de mindegyik felhangosította a rádiót, ha beléptünk a lakásába. A Nagy Szerelemmel a Peking szállodában töltöttünk sok időt, szeretkezéseink közben Pink Floydot hallgattunk teljes hangerővel, és nemcsak azért, mert szerettük.
Időnként megszöktünk a városból, megkértünk valakit, hogy vegyen nekünk vonatjegyet, mert az akcentust kiszúrták, és idegenrendészetileg 50 km-nél távolabb nem mehettünk. Ehhez képest, amikor hazamentem a tavaszi szünetre (OTDK konferencia volt Szegeden), egyik kedvenc tanáromtól hallottam először arról, hogy szabad repülő egyetem, meg szamizdat, meg ellenzék. És jó volt hallani - különösen Moszkva után.
És most újra itt. Hogy hogyan, miért és egyáltalán, az lesz majd ebben a blogban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése