Újra a házban

Tegnap ki sem léptem a házból, mert mindenféla nagyon gyakorlatias dolgok voltak itten. Egyrészt folyamatosan csordogált a wc-tartály. Nem nagyon, éppen csak annyira, hogy kb. 1 óra alatt pattanásig feszüljenek az idegeim, mert a már említett vékony falak miatt alig-zene szól a szobámban, másrészt mert én úgy szocializálódtam, hogy a víz baromi drága, és a csöpögő csapokat meg kell csináltatni. Szóltam is már kedd reggel a takarítónéninek, aki megígérte, hogy szól a karbantartónak, oszt a dolog ennyiben maradt. Tegnap viszont kihasználtam, hogy mindketten ott voltak az étkezőben reggel. Jött is a bátya, aztán 5 perc múlva elment, hogy hoz szerszámot (ott akadt el, ahol egyébként én is, mikor önszorgalomból meg akartam csinálni a tartályt: nem bírta levenni a tetejét), aztán jött szerszámmal, aztán elment, és jött egy kollégával, aztán elmentek mindketten és jöttek a gondnokkal... na, a fürdőszobám alapterülete a zuhanyfülke nélkül kb. másfél négyzetméter, a három, jól megtermett orosz ember halinacsizmában (hú, azt nagyon irigylem tőlük, bár kincstári, és én is beleugorhatnék, ha nagyon akarnék, mert az ajtó mellett tárolják, szabad felhasználásra), bundában válságtanácskozott a wc felett. Aztán csináltak valamit, elállt a folyás, ma reggelt ugyan megint elkezdte, de még nem érte el a kritikus (értsd: iszonyúan idegesítő) szintet. Úgy egyébként eléggé sajátosan viszonyulnak a víz- és energiafogyasztáshoz. Éjszakánként lelkesen lekapcsolják a folyosón az összes villanyt (eddig háromszor sikerült leforráznom magam a víztartálynál, mert nem láttam, mennyi van a poharamban), viszont - mivel hideg van - teljes kapacitással mennek a légkondik, a komisszár első nap azt mondta, állítsam 30 fokra, hogy nehogy véletlenül megfázzak. Szemem tehát begyulladva, fejem folyamatosan fáj, és választhatok, hogy 3-4 rétegnyi ruhában üldögélek az íróasztalnál, vagy feledve a neveltetésemet, rányomom a kondit naponta néhányszor, na jó, az enyém 22 fokra van állítva. Közben persze a központi fűtés is megy ezerrel, és minden fürdőszobában van egy 200 literes villanybojler, érzésem szerint 1000 fokra szabályozva. Szóval, úriember nem betyár, meg Paks 2...
Szóval, ki sem léptem, viszont nagy terveket szövögettem (mert mára már enyhülést ígértek). Elhatároztam, hogy elmegyek Zagorszkba, amit persze már nem úgy hívnak. A mi elektricskánk (másik) végállomása Szergijev Poszád, amiről napokig nem tudtam, hogy honnan olyan ismerős. Hát ja, ebből lett Zagorszk, és ez lett újra Zagorszkból (mondtam már, hogy az átnevezésekből írok most éppen cikket?). Zaveti pont félúton van Moszkva és Zagorszk között - állítólag 72 km, vagyis jól emlékeztem, szöknünk kellett 33 éve  oda is, hiszen túl volt az 50 km-es határon. Azon kívül, hogy már akkor is gyönyörű volt, nekem ott sikerült összejönnöm a Nagy Szerelemmel, egy pitypangos zöld rét közepén (megírom!). Most a kugli alapján próbáltam rájönni, hogy mit kerestünk mi a zöld réten, mikor a legnagyobb nevezetesség, a kolostor a városból közelíthető meg, de nem találtam ésszerű okát, nyilván a szerelemtől volt. Vagy a pitypangtól. Mára tehát ezt terveztem, de lévén kint 22 fok, gondoltam, lesz még tavasz is. A képet nem én csináltam, de attól még szép.

http://kosalaci.kepeslap.com/images/22592/z06.jpg

Így aztán maradt a komoly munka, most látom csak, milyen jó a Lenyinkában messziről bóklászni, és közben sikerült at Indiana University Press folyóirattárába is beregisztrálnom (ismeri a Szegedi Egyetemet!), remek szövegeket találtam, most tehát dolgozom és élvezem. De azért 2 friss kép, szigorúan a szobám ablakából: 

És a ráadás, ez már néhány napos - napos-árnyékos...

Lenyinka

Ma igazán termékeny napom volt.Tegnap is, de az máshogy - befejeztem végre a dolgozatokat, mára már csak az maradt, hogy felvigyem az etr-be is a jegyeket, és beköltöztem a végleges szobámba. Kicsit frusztrál, hogy csak egy vékony fal választ el a szomszédomtól, de igazából csak olyankor kínos, amikor magyar (pláne angol) idő szerint kezdünk el skype-olni. A szoba meg ugyanolyan (jó), mint a fenti volt, csak a fele annak, és az ágy is csak szimpla.
Ma viszont Lenin-könyvtár. Na, ott is 33 éve voltam utoljára, jó kis Majakovszkijokat olvastam. A tegnap este a felkészüléssel telt, irodalmat gyűjtöttem, bibliográfiát gyártottam, és útvonalat terveztem. A kuglit már felülbírálom, tömegközlekedésben nincs igazán a topon, pl. nem ismeri a Szokolnyiki metróvonalat, pedig az a Komszomolszkajáról (elektricska-végállomás) 5 megállóval elvisz egyenesen a Lenin-könyvtárhoz. Az épület pont olyan nyomasztó, mint régen, viszont nem Lenin, hanem Dosztojevszkij (fején galmabbal) üldögél előtte.

A beíratkozás meglepően egyszerűen ment (hiába no, mondtam, hogy a regisztrácija mindenható), helyben fotóznak és 100 rubelért 5 évre olvasója lehetek a könyvtárnak. 

Egészen remek az informatikai/információs rendszerük, igaz, hogy a két kikért könyvre másfél órát kellett várnom, de mivel regisztrált látogatóként szabadon garázdálkodhattam az elektronikus könyvtárban is (mondjuk, ezentúl ezt innen is meg tudom csinálni), nem bántam nagyon. Tetszik, hogy meglehetősen jó találati aránnyal lehet bármire keresni - nemcsak címben, hanem szövegben is keres -, és a rengeteg doktori és kandidátusi (itt előbbi felel meg a mi mostani PhD-nknek, utóbbi pedig a régi kisdoktorinak) disszertáció elektronikusan is hozzáférhető, sőt, mindegyiknek olvasható az első 30-40 oldala (a teljes szöveg 10 %-a). Ha annyiból nem tudod eldönteni, hogy érdekel-e, akkor megérdemled :-)

Megkaptam a könyveket, megállapítottam, hogy a szerző még nálam is képes indulatosabban viszonyulni a témához (utcaátnevezések), de legalább megnyugodtam, hogy nem fog nagyon nagy gondot okozni a Nyitrára leadandó cikkem oroszosítása.
Míg vártam, felfedeztem a büfét is, itteni tartózkodásom legjobb kávéját ittam egy ватрушкa с творогом (vatruska sz tvorogom) kíséretében.

Az olvasó is minden várakozást felülmúlt, szinte minden olvasóhelyen számítógép, akkora monitorral, hogy a szomszédot is kitakarja, de szabadon használhatod a sajátodat is, még tölteni is lehet :-) Fotózni nem nagyon mertem, ezért csak egy elvágyódós és egy plafonos kép van (jut eszembe, reggel óta szenvedtem a telefonom kamerájával, mert nem volt hajlandó rendes képet adni... már minden beállítást végigjátszottam, mire aztán rájöttem, hogy tegnap este egy névjegykártyát raktam be a telefon védőtokjába, ami persze, hogy félig eltakarta az objektívet).

Ott kint persze gyönyörűen süt a nap

Na, ezen nem sok látszik...

 És, ha már arra jártam, megmutatom a Kreml hátsó oldalát is, az Alekszandrovszkij park felől, mert ezt ritkábban szokták mutatni, mint a Vörös tér felőli oldalt:

És akkor a vége: megtaláltam a moszkvai eurós boltot, itt úgy hívják, hogy fixprice, mindent 38 rubelért adnak (vagyis 1 euróért). Beruháztam egy nagy bögrére, mert untam a teát decinként csinálni, egy hajkefére és némi nasira, depi ellen.

A mai nap szerzeményei - 3*38 a fixprice-ban és 100 a könyvtárban - lassanként elfogy az otthonról hozott pénzem :-)

Jelentések a szobából 3.

Ma azért már kidugtam az orrom, elsősorban azért, mert O.M. elköszönt a programtól (elég pocsék belegondolni, hogy ő most azért megy haza, mert én megérkeztem, viszont - gondolom - neki nem volt nagyon ellenére, hogy azért, mert én csak 3 hónappal később érkeztem, kapott egy lehetőséget), mindenesetre megkedveltük egymást, vele beszélgettem először, és ő és a barátnője vettek igazán a szárnyaik alá az első pillanattól. 

Csoportkép búcsúzáskor

Szóval, őt búcsúztattuk, és mivel gyönyörű volt az idő, elmentem csavarogni. Többekkel együtt indultunk, aztán - ezt nem is bántam - ilyen-olyan okokkal leszakadtunk egymásról. Nekem ilyenkor a fülemben szól a rádió, egy, a régi Slágerre kísértetiesen emlékeztető orosz csatornát hallgatok, minden alkalommal meglepődve az orosz pop-zene "múltszázadiságán". Keresnem kéne már egy rendes metál vagy egyéb csatornát, hogy legyen viszonyítási alapom. 
Csináltam egy-két fotót, de csak egyet rakok be, mert most otthon - ahogy elnézem - senki nem akar havat látni :-) Ez viszont egy olyan, ahol, ha nagyon figyelsz (és max-ra nagyítod a képet) felfedezhetsz egy harkályt, amint éppen kopogtat. Sajnálom, hogy csak ennyire volt képes a gépem, nagyon kis aranyos a madárka.

Tegnap éjjel pedig sokáig tévéztem. Január 25-én lett volna Vlagyimir Viszockij 76 éves, ennek alkalmából ünnepi műsort sugárzott az 1. csatorna, talán éppen a Taganka színházból. Döbbenetes volt látni az esztrádműsornak ezt a fajtáját, ami csak és kizárólag arról győzött meg, hogy Viszockij egyszerűen túlnőtt önmagán, igazi kultikus figurává vált - ha nem kedvelném annyire, mint amennyire, azt mondanám, hasonló sors jutott neki a tömegkultúrában, mint a mi Jimmy, a Királyunknak. Nem úúúúúúgy!!!!
Ha már úgyis a kultuszteremtődés a kutatási témám...

Forrás: http://cultura.hu/kultura/ha-nem-lett-volna-viszockij/
(Hogy ők honnan vették, legyen az ő gondjuk!)

Szóval, van az a Vlagyimir Viszockij, akit az "orosz bárdként" ismernek, de egyébként színész, ezen a képen éppen a Ljubimov rendezte Hamletben Hamlet. De talán még ennél is izgalmasabb, amit a 70-es, 80-as évek orosz kultúrájában játszott, a hatalom által el nem viselt független művész szerepe. Azért gondolom én ezt szerepnek, mert a színházi- és filmszerepeiben soha senki nem gátolta, sőt, a Tagankán saját verseiből/dalaiból is készíthetett önálló esteket, de a nagyközönség számára csak az agyonnyúzott magnószalagok maradtak.  Az orosz ember ezért minden szava mögött valamiféle olyan jelentést keresett, ami a hatalommal való szembeszegülést, egyfajta alternatív kultúrát jelenthetett volna. "Sosem láthattam őt, nem hallgathattam Viszockij dalait. (...) Ő belehalt a létező szocializmusba, én túléltem." - mondja róla Hobo, aki nagyon sokat tett azért (leginkább az Adjatok a kutyáknak húst! c. Viszockij-műsorával/lemezével), hogy itthon is ismetté váljon. Vagy Baka István, aki szintén sok-sok szövegét lefordította (néhány ezek közül: http://www.forrasfolyoirat.hu/0109/viszockij.html). 

Az én első találkozásom vele 73-74 tájára tehető, és fogalmam sem volt róla, hogy Viszockijjal találkozom. Talán az orosz nyelvkönyvünk függelékében volt egy kottával ellátott dal, amit - akkor éppen gitároztam - megtanultunk oroszórán. Ezt:
http://www.youtube.com/watch?v=oj1lVGKZRAo

Aztán Moszkva, az elnyűtt magnószalagok, aztán egy Párizsban megjelent Viszockij összes kötetben, aztán - már a 90-es évek eleje, Viszockij összes lemezen. 
És a fenti dal Hobo interpretációjában:
http://www.youtube.com/watch?v=6ZCEt_bemhU

És most az első, amivel összefutottam Moszkvában, a Taganka színház, ahol most is játsszák a Viszockij-estet, közvetlenül mellette pedig a múzeuma. Mindenképpen le fogom gyűrni a múzeumfóbiámat, és meg fogom nézni, mert ezek a múzeumok a kultuszépítésnek és rombolásnak a kiváló terepei (jut eszembe, a Majakovszkij-múzeumot is meg kell néznem, hátha azóta már kiderült, hogy mégsem a csillapíthatatlan nátha miatt került olyan beszűkült tudatállapotba Majak, hogy 1930-ban öngyilkos lett. 1980-ban ez volt a hivatalos orvosi álláspont, ki volt rakva a vitrinba a hivatalos zárójelentés).
Hogy hogy jön össze Jimmy és Viszockij, azt majd legközelebb, meg Ljubimovot is.

Jelentések a szobából 2.

Azért ezen már látszik, hogy belaktam az íróasztalt

Ugyanez közelebbről - felhívom a figyelmet a nyitott coospace-re... hölgyek, urak, én dolgozom!

Szóval, ma sem nagyon akarózott kimenni, különösen, hogy reggel -22-t mutatott az android weather, meg egyébként is elhatároztam, hogy hétfőtől új életet kezdek, ahhoz meg le kell zárnom a régit, és nem biztos, hogy két nap erre elég. Szóval, dolgozatok... még szerencse, hogy megkaptam az alkotó szabadságot (tegnap értesített a dékán... de hogy december eleje óta miért kellett erre várni? és mi van, ha közben kiderül, hogy mégsem kaptam meg? persze mindegy, skype-on is lehet órát tartani...) 

Voltak azért történések is, leginkább az étkezőben van nagy élet, most már időnként rendes beszélgetések is. Az apai nevekkel még vannak bajaim (kiderült, hogy N.I. sem I, hanem G, sőt, a komisszár is R.I), de legalább egy-egy keresztnevet, egy-egy arcot és tudományterületet már össze tudok kapcsolni. Van egy nyelvészünk, aki a politikai nyelvvel foglalkozik, egy nyelvfilozófusunk, aki alkalmazott nyelvészettel és szemiotikával, egy médiás, aki sajtótörténettel, szóval, csupa nekem való figura. Aztán itt van Giovanni, akit még csak egyszer láttam, senki nem tudja, mit csinál, de leginkább, hogy hol csinálja. És tegnapelőtt este megérkezett Pascal is, aki francia, az egyetlen, aki nem beszél oroszul (vendéglátás: amióta itt van P., N.G a hétvégére összekészített kajákra nem csak cirill, hanem latin betűkkel is ráírja, hogy mi van bennük, igaz, egy számomra ismeretlen nyelven, ami még leginkább a németre hasonlít - ezen azért meg tudok hatódni). Szóval, Pascal asztrofizikus, valami nagyon komoly tudósember az EU-ban, mert szinte soha nincs itt, mert szólítja a kötelesség. De ma reggel itt volt, ezért nem Moszkva1-et néztünk az étkezőben, hanem BBC-t. Részletesen beszámoltak a kijevi helyzetről, és persze, egészen más értelmezését adták, mint az itteni csatornák. Én egyébként a közepébe csöppentem, iszonyúan éles viták folynak, későéjszaka vannak olyan vitaműsorok, amelyek időnként a tettlegességig fajulnak, és nem azokat a videóbejátszásokat mutatják, amelyeket a facebook vagy a BBC, hanem azokat a rendőröket, akik rángatják le magukról a molotov-koktéloktól lángoló ruhájukat. A meztelenre vetkőztetett férfiról szóló videónak is egészen más az értelmezése (nevezetesen: éppen megmenteni akarták, nem pedig bántani, mert arra készült, hogy felgyújtja magát és úgy megy a rendőrök közé). Szóval, messzebb kellene lenni, hogy átlássam a helyzetet, mindenestre érdekes volt egyrészt az orosz kolléganők reakcióját látni  a BBC-s tudósításokra, másrészt az előző napi véleményük árnyalódását, amikor megpróbálták elmagyarázni (angolul!) P-nak, hogy mit is kell tudni az ukrán helyzetről. Klicskót nagyon rühellik, a vezérmotívum vele kapcsolatban, hogy mennyi pénzért vették meg a nyugatiak, és hogy mennyire kulturálatlan, aztán ez akar elnök lenni. Az ukránok egyébként is hallgassanak, mindig is rengeteg pénzt vittek el az orosz költésgvetésből, és ne a  "mi pénzünkből" akarjanak szabadok lenni. 

Magyarország, mióta itt vagyok, nem került szóba, csak a sporthírekben a korcsolya-eredményeknél. Fogalmuk sincs, hogy mi az a Paks és ki az a O.V. Viszont az ő oktatási minisztériumukban is van valaki, aki nagyon emlékeztet Lázár Jánosra. L.V. mesélte, hogy a miniszteriális nyikhaj meglátogatta a pjatyigorszki egyetemet, és arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy aki 20 ezer rubelt bír keresni az egyetemen, az egy semmirekellő, értéktelen senki. A 20 ezer egyébként nettóban a professzorok (kicsit más a rendszer, mint nálunk, kb. a mi docenseinknek felel meg a minősítettség és előmenetel szempontjából) alapfizetése, amelyet természetesen a minisztérium (ill. az állam) állapít meg, lévén költségvetési intézmény.

Na, vidámabb téma: ma vettem észre az étkező mellett kiragasztva a következő levelet:

Arról szól, hogy a komplexum területén él egy macskacsalád, azért tartják őket, hogy az egereket irtsák, de azért kérnek szépen mindenkit, hogy gondoskodjanak a cicákról, mert az éhes macska nem fog több egeret, viszont legyengül. Mindegyiknek van neve, az "enyémet" pl. Migdalnak hívják, és a levél szerint októberben ivartalanították. Most már el fogok menni az állateledel boltba (azt egyébként is előbb felfedeztem, mint a rendes élelmiszerboltot), és mindig tele lesz a zsebem cicakajával. Még a végén megszeretem a kis dögöket :-)

Jelentések a szobából

Ma egész nap dolgozatokat javítottam/értékeltem, és még mindig nem értem a végére, pedig lassanként azért neki kellene állnom az itteni kötelező penzumoknak, nem beszélve egyéb restanciákról. A ház szinte teljesen kiürült, az itteniek, akik Moszkvában, vagy nem túl messze laknak, hazamentek a hétvégére, aki meg maradt, az dolgozik, legfeljebb az étkezőben futunk össze. Lassanként azért kezdem megismerni a társaságot, a legtöbben 50+ vagyunk, úgy tűnik, ez az a kor, amikor már megengedheti magának az ember, hogy 6-10 hónapra otthon hagyja a családot. Nekem is döbbenetes élmény, hogy egyemista korom óta először, csak magammal kell számolnom - na jó, a gyerekek, unokák hiánya nagyon kínzó, de a +2000 km, ami elválaszt bennünket, igazából sem nem oszt, sem nem szoroz. Marcival meg otthon is skype-on szoktunk beszélgetni a két szoba között.  :-)
Sokan kérdezték, hogy hogy boldogulok a nyelvvel. Meglepően gyorsan sikerült visszarázódnom, ahhoz képest, hogy 20 éve nem szólaltam meg oroszul. Azt hiszem attól van ez, hogy nincsenek velem szemben elvárások, mindenki végtelenül türelmes és segítőkész. 10 éves voltam, amikor elkezdtem oroszul tanulni, tagozaton, nagyon jó tanároktól, de azt hiszem, az fontosabb volt, hogy semmiféle kommunikációs görcs nem volt bennem. Még épp csak megtanultam a cirill ábécét, már leveleztünk az orosz kispajtásokkal - volt egy segédkönyvünk, orosz-magyar levelező kisiskolásoknak, amiből egyszerűen kimásoltuk a levélmintákat, baj csak akkor volt, ha a válaszból egy szót sem értettünk, de aztán szótáraztunk lelkesen, ahogy kell. Hoppá, megtaláltam!

Beszéltem én nagyon lelkesen mindenkivel, sokat segített ebben, hogy a közelben lévő orosz helyőrséggel a helyi nőklub szoros kapcsolatokat akart kiépíteni, és gimis korunkban bennünket kértek tolmácsolni. Vodkázni ugyan nem hagytak bennünket, de akkoriban még anélkül sem voltak nyelvi gátlásaink. Tolmácsoltam a fenékpusztai római kori települést feltáró moszkvai régészeknek, szakszöveget is, mert miért is ne...
Az első traumatikus élményem az egyetemi felvételimen ért, amikor az orosz beszélgetés közben F.I. belejavított a szövegembe. Teljesen ledermedtem, mert az a nyelv, amit én beszéltem, addig teljesen helyénvalónak tűnt, legalábbis senki nem mondta, hogy szarvashibáim vannak. Megszenvedtem az első két évemet rendesen a nyelv- és beszédgyakorlatok órákon, aztán kaptunk egy anyanyelvi tanárt, akinek sikerült kicsit visszaadnia megtépázott önbizalmamat. Aztán P.I. próbálta a fejembe verni az orosz leíró nyelvészetet, nem sok sikerrel, de szerencsére addigra elkönyveltek irodalmárnak, nagyon már nem bántottak. Ötödévben azért meglehetősen lehangoló volt újra találkoznom az orosz régésznénivel, aki döbbenten konstatálta, hogy elfelejtettem oroszul, ami azért 5 év orosz szak után eléggé kényelmetlen érzés. Pedig csak annyira történt, hogy egyrészt kiépítettek bennünk egy halom gátlást, a szabálykövetés kényszerét, másrészt pedig eddigre elsajátítottunk egy olyan (mondjuk úgy: intellektuális) beszédmódot, amely tökéletesen helyén volt a tantermekben, a szemináriumokon, de nem sokat lehetett vele kezdeni pl. az utcán. Ebben az időben a következő volt a kedvenc viccem:
A Lenin könyvtár büféjében még a büfés is diplomás, ezért aztán folyamatosan fortyog magában, amikor az összes vendége így fordul hozzá: чёрное кофе, пожалуйста (vagyis, hogy fekete kávét kér), aztán már fel sem néz, annyira dühíti, hogy hibáznak a vásárlói, míg aztán egyszer csak ezt hallja: чёрный кофе, пожалуйста; boldog, hogy van ember, aki tisztában van az orosz nyelvtani szabályokkal, nevezetesen,  hogy a jövevényszavak esetén nem a nyelvi logika alapján határozzák meg a nyelvtani nemet, hanem egészen más módon, arra már nem emlékszem, hogy a kávé miért hímnemű, de pl. a szalámi (салями) azért nőnemű, mert "rendszertanilag" a kolbászhoz (колбаса) tartozik. Szóval, néni boldog, aztán felnéz, és egy vigyorgó fekete fiú néz vele szembe, akinek ebben az egy mondatban kimerült az orosz tudása.
Na, én most úgy döntöttem, nyugodtan lehetek vigyorgó afrikai, gátlások és minden más nélkül. Eddig bejött.. így lett telefonkártyám, így reklamáltam, mert nem működött, így bírtam elérni, hogy újraregisztráljanak a hálózaton, így lett másfél óra alatt bankszámlám és bankkártyám... ez utóbbiban különösen élveztem, hogy az ügyintézők életükben először találkoztak külföldi ügyféllel (velem!), és nagyon megszenvedtek az útlevelemmel... A végén nem győztek elnézést kérni, hogy ilyen sokáig tartott, és fel sem tűnt senkinek, hogy a banknyelvhez igazán vigyorgó fekete vagyok. 
Az útlevélhez meg csak annyit, 30 éve tréfás kedvű orosz fiúk elmagyarázták, hogy Majakovszkij többedszer citált versének (Vers a szovjet útlevélről) van egy népszerű olvasata is, az útlevél helyére mindig be kell helyettesíteni a férfi nemiszervet, és úgy is értelmes szöveget kapunk. És tényleg.
A reggelim pedig óriási sikert aratott a fácsén, így ide is felrakom, meg két kolléganőt is.

Mindenféle semmiségek

Lévén, hogy egész délelőtt dolgozatokat olvastam, nem volt részem különösebb intellektuális kihívásokban (bocs, intézményi kommunikátorok és médiások...), ezért aztán a napi semmiségekről fogok írni (azért komolyan elgondolkodtam azon, hogy létezik a helyesírás által szabályozott stílus - ahányszor szükségem van a hosszú í-re, mielőtt átnyúlnék a másik klaviatúrára, hosszan elgondolkodom rajta, hogy találok-e olyan szót, amelyben nem fordul elő az inkriminált betű... no lám, most pl. találtam.)
Mára eljutottam odáig, hogy mosni kell. Kérdeztem a kollégákat, hogy kell-e valami speciális ismeret a két rendelkezésünkre álló mosógép használatához, de gyanúsan kitérő választ adott mindegyik, mondván, forduljak O-hoz, minden titkok tudójához. Fordultam. Azt mondta, pakoljak csak bele, majd ő elindítja, mert a hozzám hasonló tudósemberek mindig csak elrontanak mindent, nem bízik igazán a képességeinkben. Na tessék, mégiscsak volt intellektuális kihívás... szóval, elindította, azt mondta, majd ő kitereget, hát azért azt már mégse... szóval a délelőttöm azzal telt, hogy megpróbáltam időben leérni a mosógéphez, hogy megelőzzem O-t.
N. I., a szakácsnő is leginkább úgy közelít hozzánk, mint anya a hülyegyerekéhez, de ebben annyi gondoskodás van, hogy szeretek hülyegyerek lenni. Jól főz, mondjuk, a változatossággal kapcsolatban lennének még elvárásaim, de bőven elég az, hogy nem nekem kell kitalálnom, hogy mit ennék naponta háromszor. A rendszer az, hogy reggeli 9-10-ig, kenyér, sajt, vaj, dzsem, kemény tojás mindig van, aztán pedig variálja a virslit, tejfölös túrót, omlettet, tükörtojást. Ja és a kása! Zabpehely, tejbegríz vagy tejberizs, csak úgy natúrban mind, na jó, egy kis cukorral. Vagy sóval. A kásáról egyébként mindig az jut eszembe, amikor harmadikos gimisként először jártam az akkor még Szovjetunióban. Valamikor késő este érkeztünk meg Leningrádba (mondom! Szovjetunió), ahol azonnal ikaruszokra pakoltak bennünket, és mentünk tovább Novgorodba. Itt két döbbenetes élményünk volt: a kollektív wc, 8 miniatűr (egészen kis gyerekeket gondozó gyermekotthonban laktunk) wc-kagyló, két sorban, egymással szemben. Mi 16-17 éves magyar gyerekek engedelmesen sorba álltunk, és egyesével próbálkoztunk, míg a kicsivel idősebb oroszok úgy nem döntöttek, hogy nem érnek ők rá erre, és beözönlöttek az üres kagylókra. Na, mikor túl voltunk ezen a traumán, letereltek bennünket az ebédlőbe, ahol felharsant novgorodi tartózkodásom első, igazi orosz mondata: Маша, это каша ваша каша?<Mása, eta kása vása kása?>, ami magyarul annyit tesz: Mása, ez a kása a maga kásája? De oroszul sokkal jobban hangzik. Na, az ilyenek tudnak egy életre beégni.
Szóval, reggeli - egyébként ezt jellemzően lekésem, 10-kor zuhanok be, és olyankor már nincs pofám végigenni az egész menüt. Viszont muszáj lemenni, mert ilyenkor N.I. bekapcsolja az igazi kávéautomatát, és tudok inni olyan kávét, ami majdnem hasonlít a magyar presszóra. Vannak, akik törökösen készítenek maguknak, de a nap további részében marad a korlátlanul rendelkezésre álló oldódó kávé vagy tea. Forró víz az ebédlőben és a folyosói vizes ballonokban is van folyamatosan, így aztán mindenki spájzol. Nálam pl. most ez a készlet:

Felhívom a figyelmet a kép bal alsó sarkában befigyelő í-re...

Az ebéd többnyire kétféle leves (scsi és zöldségleves különféle betétekkel, a legmegrázóbb a halgombóc volt, nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert más ízre készültem), ma pl. zöldségkrémleves volt zsemlekockával, aztán általában 3 féle hús (disznó, csirke és pulyka vagy marha) hol szeletben, mindenfélével a tetején, hol raguban, káposztával, mert mi mással... A köret is 3 féle, valami, ami leginkább a burgurra hasonlít, krumpli (sütve vagy pürében) és rizs. És persze az elmradhatatlan saláták, amit többnyire előételként esznek. Ma pl. az "egészség" névre hallgató saláta volt: cékla, káposzta, zöldhagyma, borsó és tojás. De vannak, amik majonézzel, vannak, amik natúrban - a legnagyobb koppanás akkor volt, amikor kivettem a hűtőből egy gyönyörűen kinéző salátát, cékla, mindenféle zöldségek, majonéz - felkavarom, bekapom az első falatot, és tele van épp hogy párolt halkockákkal. Na, azóta kicsit óvakodom a haltól.
Zsófi imádná N. I.-t, mert mindent megszór petrezselyemzölddel, esetleg vágott kaporral, de egyébként is, eszem rendesen zöldséget, Umika!
A vacsora többnyire egyfajta melegíthető készétel, valamiféle piroggal vagy lepénykével. Szóval, jól tartanak...
Holnap majd elmesélem a mai kalandomat az orosz bankrendszerrel, legyen elég annyi, hogy van bankszámlám és bankkártyám. És Puskinó a vonatról sokkal szebb, de találtam egy áruházat, amelynek az 5. emeleti éttermében ittam egy kapucsínót, és fotóztam :-)

Moszkva, nyelv, egyebek

Ma nagyot léptem előre a rendes, ideiglenesen tartózkodó polgárság irányába, elkészült ugyanis a regisztrációm, ez a már-már misztikus, nélküle semmit, vele mindent eszköz. Persze, nem más, mint egy közönséges papírdarab, amely sem egészben, sem félbehajtva nem fér bele az útlevelembe, még véletlenül sincs rajta a tényleges lakcímem (momentán a Solohov Egyetem tagankai központi épületébe vagyok "bejelentve"), de mint Majakovszkij: "olvassátok és irigyeljetek", teljes jogú, idegenrendészetileg befogadott tartózkodó vagyok.
Ennek örömére gyorsan vettem egy sim-kártyát (enélkül nem ment), sőt, holnap még számlát nyitni is megpróbálok, mert nehogymár ne tudják hova utalni a fizetésemet...
A kirándulásom (berándulásom) Moszkvába remekül sikerült. Aki ismer, tudja, hogy szoknyát csak erős kényszer hatására húzok. Hogy ma reggelt miért lett az az elmebeteg ötletem, hogy - 22 fokban szoknyában indulok el Moszkvába, azt csak egy baromira felkészült elmedoktor bírná megfejteni. Szóval, leggings, hosszú szoknya, csizma, bunda, sál (Erika, el sem hiszed, mennyire hálás vagyok a tőled kapott sálért, a sajátomat ugyanis a Bp. - Varsó repülőn sikerrel elhagytam...), szóval, az időjárási- és útviszonyoknak tökéletesen megfelelve. Csakhogy! A hosszú szoknya és a leggings nem igazán szeretik egymást műszálilag, így átlag 10 lépésenként a derekamig felcsúszott szoknyám alját visszarángatom a lábamra. A módszer működik, bár kicsit fárasztó, különösen akkortól (az elektricskáig tartó út fele...), amikor a vadiúj leggingsem (pedig nem is a kínaiaktól vettem) gumija megadja magát, innentől a koreográfia egy újabb mozdulatsorral bővül: szoknya le-, gatya (egy idő után a bugyim is, hiszen azt is sodorja lefelé) felrángatása, ha mindez szabadtéren (utca, metró), akkor még a kabát ki-begombolása is bonyolítja a helyzetet. Szóval, ha még egyszer, akkor megérdemlem... de ilyen hülye többet nem leszek - legalábbis, míg ki nem tavaszodik.
Az állandósulás újabb jele, hogy megkaptam a kincstári laptopomat. Eddig egy netbookkal nyomultam, ami nem elég, hogy picike, tehát inkább vakultam, de ráadásul imádott informatikus gyermekem linuxot rakott rá. Nagy baj nem volt, még cirillül is remekül gépeltem, megfeleztem ugyanis a dokumentumot és melléraktam a képernyőn egy fotót a cirill billentyűzet leosztásról. Azért tegnapra már csaknem kifolyt a szemem a módszertől. De most aztán van egy baromi nagy (17 colos) kijelzős lenovom, angol klavival, de minden gombon rajta vannak a cirill betűk, és igaz, hogy win8-cal szállították, de egészen zseniálisan be tudtam állítani rajta a magyar leosztást. Most tehát úgy írok, hogy a klavi billentyűzeten váltogatom a magyar és az oroszt, most értékelem igazán, hogy viszonylagos biztonsággal megtanultam 10 ujjal és vakon gépelni. A biztonság - és a hosszú í kedvéért - azért be van dugva egy magyar klavi is, de azt tényleg csak a hosszú í-kre használom, mert azt nem találtam meg ezen.
Viszont telepítve van a gépen az egyetem elektronikus könyvtára, rendes e-book olvasóval, szóval, se' szoknyában, se' nadrágban nem kell elhagynom a szobámat tavaszig.
Na jó, holnap még ügyet intézek, de csak Puskinóig megyek, mert az olyan szép az elektricskáról:

Ez meg itt a mai napfelkelte, 3/4 11 táján:

Ja, és a nyelvről és a még egyebekről majd holnap.

Moszkvai kitérő

Szóval, az úgy volt, hogy csütörtökön békén hagytak, egészen délig, mert akkor kaptam egy ezer oldalas szerződést I-tól, hogy akkor még talán aznap estig küldeném neki vissza, előzékenyen kisárgította azokat a pontokat, ahol teendőim vannak. Ez egy 3 hónapra szóló munkaszerződés, január 1-jétől, hát persze... Minden hónapban, 20-án kell a komisszárnak jelentést tenni a végrehajtásról, és bemutatni a kész cikket. (Ifjabbak kedvéért: a komisszár a politikai tisztet jelentette a kora-vörös-hadseregtől egészen a 2. világháború végéig és tovább, a vonalasság, az elvhűség bajnoka és az elhajlások esküdt ellensége; a mi komisszárunkat, G.I-t most persze a projekt tudományos vezetőjeként ismerik.) Szóval, a szerződés mellékleteként ki kell tölteni egy munkatervet, nevet kell adni az etápoknak, egy-egy ciklusban 2 cikket kell leadni. Izgalmas volt, ahogy 16-án délután hosszan hasaltam arról, hogy milyen érdemi munkát fogok végezni 20-áig, hogy 5-én megkaphassam a fizetésemet.
Másnap aztán utazás Moszkvába, hogy személyesen intézhessem a regisztrációmat, ez mindennek az alapja, enélkül egy lépést sem lehet tenni, így pl. egy nyamvadt telefonkártyát sem voltak hajlandók adni nekem, a számlanyitásról nem is beszélve. Az egyetem tagankai épülete olyan, amilyen, leginkább a mi Petőfi sgt-i épületünkre emlékeztet, mindenféle tanszékek, irodák, központok és tantermek vannak összezsúfolva egy nem túl nagy helyen. A Tagankát is belepte a hó, sokat tehát nem lehetett látni belőle, pedig legendás tájékozódó képességemnek köszönhetően kétszer is körbejártam, míg végül kiderült, hogy az egyetem épülete mellett jöttem fel a metróból, kb. 100 m helyett megtettem 2 km-t. Ami először a szemembe ötlött, az a Viszockij múzeum és a Taganka színház plakátja, amely szerint januárban Ljubimov rendezésében mutatják be a Mester és Margaritát. Róluk (mármint Viszockijról és Ljubimovról) később külön is írok.
Most a közlekedésről: akik nálam tanultak szakesztétikát vagy tömegkultúrát, ismerhetik már a moszkvai metró iránti elkötelezettségemet. Jelentem, a helyzet nem változott. Még a legeslegújabb metróvonalak is a 30-as évek nagy sztálini népművelői hevület nyomait viselik magukon, nyilván csak a stiláris egységesség nevében. 150 rubelért (most éppen 7-tel kell szorozni, tehát 1050 Ft-ért) vettem egy 5 utazásra érvényes kártyát, ezzel gyakorlatilag ötször mehetek le a föld alá és utazhatok annyit, amennyi belém fér. Amikor használom, hozzá kell érinteni a kijelzőhöz, kiírja, hogy még hány egységem van, és kinyílik a plexi-kapu. Bliccelni nagyon nem lehet, sem alatta, sem felette, sem mellette nem lehet belógni. Anno, 30 éve mindig döbbenten néztük, amikor az orosz (bocs: szovjet!) ember felszállt a tömegközlekedésre és felmutatta a bérletét az utastársaknak. Ellenőrrel akkor nem találkoztunk, most viszont messziről láttam néhányat, rá van írva a hátukra, hogy ők azok. Mondjuk azt, hogy gyerekkocsival pl. hogy lehet keresztülmenni a kapukon, elképzelni sem tudom, mert láttam néhány megtermedtebb férfiembert, aki csak oldalazva tudott bemenni. 
A másik nagy közlekedési élményem  az elektricska (otthon HÉV-nek hívják, hivatalosan itt is, vagyis elővárosi vasútnak). 
 

Zaveti Ilicsa megállóhely vonattal és nélküle

Önmagában persze semmi különös nem lenne ebben a közlekedési eszközben, 140 rubelért szállít oda-vissza Moszkvába, 45-50 perc menetidővel, zsúfolt kocsikkal. De! Az egész úgy működik, mint egy mozgó teleshop. Könyvet (Omar Khajjam díszkiadás), cd-t, dvd-t (a Kéményseprők c. mittoménmilyen együttes, meg gyerekműsorok), cipőre erősíthető csúszásgátlót (fémstopli), szupernél is szuperebb pillanatragasztót árultak, de úgy, hogy egy komplett, interaktív produkciót adtak elő a hölgyek és urak. Az "utasellátósnak" (ifjabbak kedvéért: az a mozgóárus, aki baromi drágán adja azokat a cuccokat, amiket csak az Utasellátó vállalat kínálatában lehet fellelni - nálunk ilyen volt a rántotthúsos zsemle és a csokirolónak nevezett rettenet), szóval a csoki-üccsi-rágót nyakból árusítónak esélye sem volt versenyre kelni a műsorosokkal. A legfelkészültebb az az ifjú zenész volt, aki a nagymamája gurulós bevásárlókocsiján hozta az erősítőt, fejmikrofon, pick up a gitáron és kb. 20 perces előadás... 200 rubelért árulta a cd-jét, és amennyire láttam, ő volt az egyetlen, akinek összejött az üzlet.
Ma pedig más úton jöttem haza, találtam lakótelepet, tehát helyes volt a következtetésem, hogy itt emberek laknak, meg egy újabb kedves parkot a lakótelep tövében.

Jobb oldalon, a fák mögött látszanak a lakótelep házai

 Ma délután pedig lett egy cicám, bár a méreteit elnézve nem csak engem választott gazdájául. Lényeg az, hogy amint kilépek az ajtón előszalad, elkísér a kapuig, és úgy kever a lábam körül, mint egy jobbfajta cirkuszi attrakció.

Házon kívül

A települést Zavety Iljicsának hívják, az orosz wiki - meg nem erősített forrásai szerint - a forradalom (1917!) után épült, megbízható bolsevik elvtársak kaptak itt helyet, hogy felépítsék dácsáikat. 2 rövidke sétám alatt tapasztaltam, hogy a magas kerítések mögött rendesen látszik a gazdagság, érdekes, ahogy a klasszikus orosz stílust keverik az európaival, a rongyrázós szuperdácsákat a sufniépítkezés műremekeivel. Fotózni nagyon nem mertem, mert lehet, hogy csúnyán néztek volna rám, de ha valamihez hasonlítani akarnám az összképet, talán a szegedi Sárgára emlékeztet leginkább a környék.
34 km-re van a Jaroszlavszkij vokzáltól (innen indulnak az elővárosi vonatok pl. Pushkinó irányába, amelyhez Zavetyt csatolták. Az ipgit épületei nagy területen vannak szétszórva, magas kerítés veszi körül a telket, szigorúan lelakatolt kapuval, a kapus mind a 30 itt előforduló lakót/dolgozót név szerint ismeri. Mikor először mentem ki, megkért, hogy szóljak, ha elhagyom a falut... nehogy elvesszek. 

Napok óta esik a hó, és bár viszonylag sok autó közlekedik, nem takarítják sem az utakat, sem a járdákat. Az első nap a ház és az elektricska közötti kb. 1 km-es utat egy óra alatt sikerült oda-vissza leküzdenem. 

Az ellenkező irányban az utca végén van a Szerebrjanka folyócska (persze, nem tudom, hogy -cska-e, mert be van fagyva, majd tavasszal megmondom), igazi kirándulóhelynek tűnik.

Van néhány bolt, az árukészletük semmiben nem különbözik egy otthoni jobbfajta falusi vegyesbolt kínálatától, csak kicsivel több a cirillbetűs termék. Ezzel együtt - úgy tűnik - állandóra is laknak itt emberek, legalábbis az iskola, óvoda erre engednek következtetni. (Na jó, még csak két utcát ismerek, de nagyon figyelek és kész vagyok következtetéseket levonni.) Fotókat egyelőre nagyon korlátozottan készítettem, mert 1) mindent belepett a hó, 2) lefagy a kezem, ha kihúzom a zsebemből. Ma délután 18 fok volt mínuszban, amikor elindultam a házból, de sütött a nap és a teljes szélcsendben egyáltalán nem tűnt elviselhetetlennek. Szép volt, na. És van abban valami varázslatos, amikor ropog a lábad alatt a friss hó. Egész addig varázslatos, amíg ki nem csúszik alólad a lábad, és nem kell összes energiáddal a talpon maradásra összpontosítani. Estére azért izomláz, ahogy kell...

Konzulátus és egyebek

(Úgy döntöttem, lesz majd egyszer tavasz is, nem kell feltétlenül most rögtön felfedeznem Moszkvát és környékét, így aztán arról írok most, amit a szobámból látok. Ill. folytatom onnan, ahol az előkészületekkel abbahagytam - ott tehát, hogy sem vízumom, sem repjegyem...)
Megegyeztem magammal és mindenkivel, akit ez a dolog érintett, hogy december elejére minden dolgomat elrendezem és utazom. Na ja, hát kivéve a fogadó intézményt, mert ők úgy gondolták, hogy december egy nagyon zűrös hónap, hol itt ünnep, hol ott, így inkább legyen január eleje. Aztán, hogy mit szólnék február elejéhez... Itt már bekeményítettem, mondtam, január. Az elejéből ugyan közepe lett, de I. boldogan értesített, hogy megvette a repülőjegyemet január 15-ére. Varsón keresztül. A normál 2 óra helyett 5 (az időeltolódást is számítva 8) óráig tartó útra. Megnyugodva mentem haza karácsonyozni, ünnepeltük a szilvesztert, aztán egyre többször jutott eszembe Tom Hanks a Terminálban. Merthogy a vízumról még mindig semmi hír. És mint tudjuk, a pravoszláv karácsony két héttel később van, és utána még egy hét szabadság... 8-án már kezdtem izgulni, és végre választ kaptam kétségbeesett leveleimre, nevezetesen, hogy húzzak felfele a konzulátusra, 20 percen belül a kezemben volt a meghívó levél, online kitöltöttem a vízumkérelmet, online biztosítást kötöttem újabb 20 perc alatt, a leghosszabb időbe az került, míg Marci kinyomtatta az összes papírt. Csak úgy mondom: ezekre és semmi másra nincs szükség. De leginkább a biztosításra. Van persze zavarba ejtő kérdés is a vízumkérő adatlapon, hogy pl. voltam-e már Oroszországban. Hát persze, de akkor Szovjetuniónak hívták. Az is számít?

10-én reggel 1/2 9-kor ott toporogtam az ünnepekből még éppen csak ébredező konzulátus előtt, oldalamon az épp Budapesten tartózkodó R-rel (aki, mint tudjuk, az igazgató, és meglehetősen gyakran fordul elő itt, szerencsére...). A kommunikációs helyzet a következő: az ablak mögött ül 2 láthatóan orosz, magyarul akcentussal beszélő úriember, egyikük a profi, aki tanítja be a másikat - velem tehát magyarul beszél, a kollégával oroszul. Kérdezi tőlem, hogy van-e a két intézmény (ipgit és szte) között együttműködési szerződés. Én oroszra fordítom a kérdést a mellettem álló R-nek, és mélyen elgondolkodom rajta, hogy vajon vissza kell-e fordítanom az ő orosz válaszát magyarra az akcentussal beszélő orosznak. De szerencsére rövidre zárták egymás között. Az én oroszom kérdezi, hogy mikorra kellene a vízum. Mondom sürgősre. Hétfőre jó lesz? Mára nem lehetne? De. (Medve, nem vennél le a halállistádról? De.) 2-kor tehát a kezemben volt a vízum, nekiállhattam csomagolni.

Az utazás sima volt, a LOT korrekt, bár azért a nápolyi és a műanyagpohárba kitöltött 1 dl mentes ásványvíznél kicsit komolyabb vendéglátást is el tudtam volna képzelni. Seremetyevón várt a tudományos dékánhelyettes (ciki volt kicsit, mert azt hittem, ő a sofőr, esetleg a gondnok, de már aznap este összespanoltunk a fácsén, így a helyzet megoldódott), a sofőrrel, aki további 2 óra alatt kihozott ide, Zaveti Iljicsába (igen, pont arról az Iljicsről van szó), nem bírtam szóba elegyedni, mert dugó dugó hátán, én meg hátul ültem a mikrobuszban, és rendületlenül próbáltam lukat kapargatni a jeges ablakon, hogy lássak valamit.  I. A. dohányzik, nem keveset, és mert zavarja a füst, teljesen letekeri az ablakát.

Ő itt Iljics, a parkban, az elektricska felé mutat.

Azonnal az étkezőbe tereltek, amit nagyon azért nem bántam (nápolyi és ásványvíz...), lévén éppen vacsoraidő. A 12 fős ösztöndíjas gárda 2/3-ával sikerült megismerkednem (a fenét! engem mindenki azonnal felismert, nem volt nehéz, mert be voltam harangozva, felsoroltak ezer nevet a konyhás nénitől a sofőrön keresztül a gondnokig, aztán a projekt tudományos vezetője jött és legalább 8 résztvevő), köztük a másik magyar kolléganővel, aki már október óta itt van. Mivel ketten 26-án fejezik be az itteni pályafutásukat, nincs elég hely, ezért a rektori vendégszobában lakom egyelőre, amiért mindenki irigyel, pedig a többi szoba csak abban különbözik ettől, hogy szimpla az ágy.

Van egy hatalmas tévém  a 250. programhelyig kapcsolgattam, de mindenhol vagy arabok vagy a legkülönfélébb egyházak vallási műsorai, időnként arab vallási műsorok és felüdülésként arab szex-dívák. (Másnap a tud. főnök, G.I. felvilágosított, hogy az igazi jóságok 500-nál kezdődnek, így aztán az 520. programhelyen megtaláltam Moszkva1-et és most az szól itt mellettem.

Szóval, megérkeztem.

Vízkereszt

Van a komplexum határán (értsd: a telken, de az utcáról megközelíthetően) egy kis kápolna, R. első beszélgetésünkkor - akkor nem tudtam, hogy ironikusan vagy véresen komolyan - azt mondta, saját temploma van az intézménynek. A második képen látható táblán fel is sorolják mindazokat, akiknek szerepük volt a felépítésében, rektortól az ipgit vezetésén keresztül a pihenő- és sportkomplexum igazgatójáig. De - ahogy elnéztem - leginkább tájékozódási pontként kezeli mindenki: baktatsz a Komintern (!!!) utcán és alig várod, hogy megcsillanjon a kupolán a nap.

Ma reggel mindenesetre volt némi izgalom az étkezőben, elterjedt ugyanis, hogy kinyitják a kápolnát, sőt, szertartás is lesz. Ezen csak azért lepődtem meg, mert rajtam kívül mindenki legalább 3 hónapja itt van már és még soha nem látták belülről. Viszonylag gyorsan lekoppant, hogy itt most van vízkereszt (Крещение Господне). A kápolna picike, a közepén és a két szélén ráadásul most mindenféle edényekben (nagymamám tejeskannája, pet-palack, ásványvizes ballon, fazekak, bögrék) rengeteg vizet hordtak be a hívek, akik viszont eltűntek valahol, mert a zsúfolásig teli templomocskában 18-an voltunk a pópával együtt. Mindenesetre meghallgattam (és értettem!) a szertartást, az elmúlt 30 évben sokat modernizálódhatott a liturgia, mert az ószláv helyett egy teljesen korrekt mai orosz szöveget hallottunk, ill. még a jellegzetes, énekelt imasorozat (ekténia) is csak nyomokban emlékeztetett az egyetemről, H. Tóth ószláv kurzusáról és Horváth Gábor szemináriumairól ismert szövegekre. A hívők közül néhányan legalább az "Uram, irgalmazz!" ("Господи, помилуй!") recitálásába beszálltak, de azért az áhítatnak sok jelét nem láttam. A legkedvesebb az volt, amikor a pópa szentelte be a vizes edényeket és egy türelmetlenebb asszony beszólt neki, hogy "minket is"... mire a pap - minden gond nélkül félbeszakítva a kántálást - közölte, hogy türelem, mindjárt (сейчас). Aztán persze kaptunk mi is a szentelt vízből, de rendesen, a sapkám még mindig olvad, mert azért csak -20 fok van.

Az új előzmények

Meglehetősen viharos, fárasztó, kiábrándító és nyomasztó volt az előző félévünk. Január csúcsa a Szabad Egyetem volt (https://www.facebook.com/SzabadEgyetemSzeged?ref=hl), aztán már csak mélypontok jöttek. Május végén (26-án) kaptunk egy pályázati felhívást a budapesti Orosz kulturális Központtól, amiben az volt, hogy ideális körülmények között, tisztes "ösztöndíjjal" (akkor még annak gondoltuk, mára kiderült, hogy inkább fizetés, amiért cserébe komoly munkát várnak) lehet eltölteni 6-10 hónapot Moszkvában, az addig sohasem hallott Институт перспективных гуманитарных исследований и технологий (angolul:. Russian Institute for Advanced Study in Humanities and Technology, RIAS), ill. a Moszkvai Solohov Egyetem (???) szervezésében. Volt 2 napunk a pályázat összeállítására. Nem vettük nagyon komolyan, de azért dühített, amikor a beadási határidő után egy fél nappal még 2 hetet adtak a későn észbekapóknak. Aztán megnyugodtunk, mert azt gondoltuk, ez annak a jele, hogy kevesen jelentkeztek, esélyeink tehát a csillagos ég környékén.

Aztán csend... és megint csend... és megint... Az intézet oldalán (http://ipgit.mggu-sh.ru/) csak a pályázók egyre növekvő listája frissült. Megkezdtük az őszi félévet (feltűnően korán), így aztán eléggé rezignálódtam, amikor szeptember 20-a környékén felhívtak Moszkvából (na jó, először leginkább köpni-nyelni nem tudtam), és egy kedves férfihang angolul szeretett volna velem konzultálni arról, hogy  hurrá-hurrá, és tiszta szívből gratulál, és egyébként is, a program október elsején indul. Ja. Igazi lélekjelenléttel (Emberek, 20 éve meg sem szólaltam oroszul!!) rávettem R-t (mint később kiderült, ő az intézmény igazgatója), hogy talán inkább konzultáljunk oroszul az élet és a jövőm nagy kérdéseiről. Lehet, hogy nem voltam nagyon meggyőző, mert 2 nap múlva az Orosz Kulturális Központból hívtak (az igazgató, ki más?) hogy eldöntöttem-e már, hogy élek-e a soha meg nem ismétlődő lehetőséggel, mert Moszkvában epedve várják a választ. Miután itt is igent mondtam, beindult a rémálom. Öreg vagyok már én ahhoz, hogy ilyen szinten bizonytalan legyen körülöttem minden, ezért minden információt legalább 2 forrásból ellenőriztem (médiások, figyelem!), de egyre többször előfordult, hogy mindkét forrás mást mondott akár csak 2 nap elteltével is. Van néhány dolog, amivel máig sem jöttem tisztába, de mivel már itt vagyok, nem is akarok.

Ilyenek voltak: kapok egy levelet, hogy küldjem az útlevelem fénymásolatát, orvosi igazolást és a biztosítási kötvényt. Hogy mit? Az útlevél világos, időben elkészült. Az orvosi igazoláshoz leloptam  (ejnye-ejnye!) egy au-pair-szervező cég honlapjáról az ő angol nyelvű nyomtatványukat, remekül újraszerkesztettem a táblázatot, beleírtam mindent oroszul és magyarul, oszt irány a háziorvos. Kedves volt, és mivel 5 éve nem látott, gyorsan a jogosítványomat is megújította, és elhitte, hogy nincs semmi bajom. A biztonság kedvéért (meg azért, mert tudta, hogy 5 évig megint nem fogok a tájára nézni) csináltatott egy komplett vérképet (egészséges vagyok, mint a makk), az én kérésemre meg egy hasi uh-t, na, most már tudom, hogy tele vagyok epekővel, vesekövem viszont nincs. 

A biztosítás már bonyolultabb egy kicsit - hát, mert baromi drága, és hiába mondják, hogy majd visszafizetik, első nekifutásra (az én esetemben) 7 hónapra kifizetni 160-180 eFt-ot, nem feltétlenül az egyetemi fizetésekhez szabott akció. Így aztán nekiálltam kideríteni, hogy mi jár a magyarnak Oroszországban. Az egészségbiztosító 4 körben mondta azt elsőre, hogy semmi, de nem hittem el neki, mert épp az ő oldalán olvastam, hogy igenis. Rövidre zárom, komoly eszmecserét folytattam telefonon valami főjogászukkal, aki aztán utánanézett, és közölte, hogy

Telefonon történt megbeszélésünk alapján küldöm a jogszabályhelyet:

1963. évi 16. törvényerejű rendelet a Magyar Népköztársaság és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége között a szociális ellátás területén való együttműködés tárgyában.

Nagyon azért nem nyugtatott meg, különösen mert rajtam és rajta kívül erről senki nem tud, különösen nem a magyar külögy és az orosz konzulátus. Ja, és már sem Magyar Népköztársaság, sem Szovjetunió nincs.

Engem viszont közben értesítettek Moszkvából, hogy újra el kellene küldenem a munkatervemet, az angol és orosz (két különböző) táblázat után még egy harmadik formátumban is, aztán lassanként az is kiderült, hogy ad1 - a háromhónapos ciklusok mindegyikében legalább 2 angol nyelvű tanulmányt le kell adni; ad2 - részt kell venni az összes miniszemináriumon, amit a résztvevőknek tartanak (ezt egyébként nagyon szívesen, de mit fogok kezdeni a mikrobiológussal és a mittomén milyen vegyésszel?); és ad3 - a Solohov Egyetem valamelyik tanszékén tartani kell egy spec.kollt. Viszont ha mindezt teljesíted, ideális körülményeket biztosítanak, szállással, napi háromszori étkezéssel és rendes fizetéssel (!!), ami az orosz átlagfizetésnek kb. a duplája.

Viszont vízumom, repülőjegyem még mindig nem volt.