Konzulátus és egyebek

(Úgy döntöttem, lesz majd egyszer tavasz is, nem kell feltétlenül most rögtön felfedeznem Moszkvát és környékét, így aztán arról írok most, amit a szobámból látok. Ill. folytatom onnan, ahol az előkészületekkel abbahagytam - ott tehát, hogy sem vízumom, sem repjegyem...)
Megegyeztem magammal és mindenkivel, akit ez a dolog érintett, hogy december elejére minden dolgomat elrendezem és utazom. Na ja, hát kivéve a fogadó intézményt, mert ők úgy gondolták, hogy december egy nagyon zűrös hónap, hol itt ünnep, hol ott, így inkább legyen január eleje. Aztán, hogy mit szólnék február elejéhez... Itt már bekeményítettem, mondtam, január. Az elejéből ugyan közepe lett, de I. boldogan értesített, hogy megvette a repülőjegyemet január 15-ére. Varsón keresztül. A normál 2 óra helyett 5 (az időeltolódást is számítva 8) óráig tartó útra. Megnyugodva mentem haza karácsonyozni, ünnepeltük a szilvesztert, aztán egyre többször jutott eszembe Tom Hanks a Terminálban. Merthogy a vízumról még mindig semmi hír. És mint tudjuk, a pravoszláv karácsony két héttel később van, és utána még egy hét szabadság... 8-án már kezdtem izgulni, és végre választ kaptam kétségbeesett leveleimre, nevezetesen, hogy húzzak felfele a konzulátusra, 20 percen belül a kezemben volt a meghívó levél, online kitöltöttem a vízumkérelmet, online biztosítást kötöttem újabb 20 perc alatt, a leghosszabb időbe az került, míg Marci kinyomtatta az összes papírt. Csak úgy mondom: ezekre és semmi másra nincs szükség. De leginkább a biztosításra. Van persze zavarba ejtő kérdés is a vízumkérő adatlapon, hogy pl. voltam-e már Oroszországban. Hát persze, de akkor Szovjetuniónak hívták. Az is számít?

10-én reggel 1/2 9-kor ott toporogtam az ünnepekből még éppen csak ébredező konzulátus előtt, oldalamon az épp Budapesten tartózkodó R-rel (aki, mint tudjuk, az igazgató, és meglehetősen gyakran fordul elő itt, szerencsére...). A kommunikációs helyzet a következő: az ablak mögött ül 2 láthatóan orosz, magyarul akcentussal beszélő úriember, egyikük a profi, aki tanítja be a másikat - velem tehát magyarul beszél, a kollégával oroszul. Kérdezi tőlem, hogy van-e a két intézmény (ipgit és szte) között együttműködési szerződés. Én oroszra fordítom a kérdést a mellettem álló R-nek, és mélyen elgondolkodom rajta, hogy vajon vissza kell-e fordítanom az ő orosz válaszát magyarra az akcentussal beszélő orosznak. De szerencsére rövidre zárták egymás között. Az én oroszom kérdezi, hogy mikorra kellene a vízum. Mondom sürgősre. Hétfőre jó lesz? Mára nem lehetne? De. (Medve, nem vennél le a halállistádról? De.) 2-kor tehát a kezemben volt a vízum, nekiállhattam csomagolni.

Az utazás sima volt, a LOT korrekt, bár azért a nápolyi és a műanyagpohárba kitöltött 1 dl mentes ásványvíznél kicsit komolyabb vendéglátást is el tudtam volna képzelni. Seremetyevón várt a tudományos dékánhelyettes (ciki volt kicsit, mert azt hittem, ő a sofőr, esetleg a gondnok, de már aznap este összespanoltunk a fácsén, így a helyzet megoldódott), a sofőrrel, aki további 2 óra alatt kihozott ide, Zaveti Iljicsába (igen, pont arról az Iljicsről van szó), nem bírtam szóba elegyedni, mert dugó dugó hátán, én meg hátul ültem a mikrobuszban, és rendületlenül próbáltam lukat kapargatni a jeges ablakon, hogy lássak valamit.  I. A. dohányzik, nem keveset, és mert zavarja a füst, teljesen letekeri az ablakát.

Ő itt Iljics, a parkban, az elektricska felé mutat.

Azonnal az étkezőbe tereltek, amit nagyon azért nem bántam (nápolyi és ásványvíz...), lévén éppen vacsoraidő. A 12 fős ösztöndíjas gárda 2/3-ával sikerült megismerkednem (a fenét! engem mindenki azonnal felismert, nem volt nehéz, mert be voltam harangozva, felsoroltak ezer nevet a konyhás nénitől a sofőrön keresztül a gondnokig, aztán a projekt tudományos vezetője jött és legalább 8 résztvevő), köztük a másik magyar kolléganővel, aki már október óta itt van. Mivel ketten 26-án fejezik be az itteni pályafutásukat, nincs elég hely, ezért a rektori vendégszobában lakom egyelőre, amiért mindenki irigyel, pedig a többi szoba csak abban különbözik ettől, hogy szimpla az ágy.

Van egy hatalmas tévém  a 250. programhelyig kapcsolgattam, de mindenhol vagy arabok vagy a legkülönfélébb egyházak vallási műsorai, időnként arab vallási műsorok és felüdülésként arab szex-dívák. (Másnap a tud. főnök, G.I. felvilágosított, hogy az igazi jóságok 500-nál kezdődnek, így aztán az 520. programhelyen megtaláltam Moszkva1-et és most az szól itt mellettem.

Szóval, megérkeztem.