Best (folyt.)

Így aztán csütörtök este, mint aki jól végezte dolgát (hát jól végeztem, nem?) ültünk M-val a teraszon, sört ittunk, tortát ettünk, ő beszélt, én meg bólogattam. Egyébként is eléggé kell koncentrálnom, hogy értsem, amit beszél (nem, kivételesen nem a nyelvtudásom miatt rinyálok, legyen elég annyi, hogy még azt is jobban értem, amit angolul mond, pedig angolul aztán egyáltalán nem...), szóval, bólogattam nagyokat, de 10 perc múlva már elképzelésem sem volt róla, hogy mit mondott. Viszont úgy döntöttem, hogy pénteken semmit nem fogok csinálni, mert megérdemlem. Aztán úgy unatkoztam, hogy értékeltem egy csomó dolgozatot, meg felfedeztem, hogy a sky.fm-nek, amit rendszeresen hallgatok, rengeteg csatornája van, hosszan kísérleteztem, hogy megtaláljam a hangulatomhoz illő zenét. 
Szombaton meg szeminárium. Ez egy egészen sajátos műfaj itt (nekünk, laureátoknak pl. kötelező a megjelenés, de multidiszciplinaritás ide vagy oda, ez alól felmentették most a természettudósokat), olyan, mint egy rendes otthoni egyetemi szeminárium, de sokkal komolyabban veszik. A szombatit pl. 3 intézmény rendezte (na, ez így nézett ki a meghívóban: "при партенрстве с ИНИОН РАН пройдет междисциплинарный научный семинар трех институтов МГГУ им. М.А. Шолохова - ИППСР, ИПГИТ, ИГТвСК" - nem tudom, honnan ez a hihetetlen vonzódás a rövidítések iránt) mindenesetre ott voltunk mi, az IPGIT, a majdanosok, akikről kiderült hogy egyrészt politológusok, másrészt szociológusok és informatikusok, meg egy mindezidáig ismeretlen cég, amelynek, ha a fejem tetejére állok sem tudom feloldani a rövidítését (a tudományos akadémia valamilyen tudásközpontja). Megint körbejártuk a Majdan-kutatást, ezúttal a vendégek kedvéért. Na és innentől látom igazán értelmét ezeknek a dolgoknak. Mint már a korábbi konferenciáknál is tapasztaltam, itt tényleg komolyan veszik a prezik utáni vitát, kb. kétszeres időben, udvariaskodás, üres szófosás nélküli, érdemi hozzászólások vannak. Persze, itt sem elkerülhetők a "miért nem oroszul"-típusú kérdésfelvetések. Szombaton pl. az ismeretlen nevű intézmény főtudósa bonyolódott bele abba kérdésbe, hogy miért csak angolszász műhelyekre hivatkoznak az elméleti alapvetésnél (később, néhány pohárka konyak után, gitározás előtt ki is tört belőle a szláv büszkeség, mondván, nincs semmi okuk nekik, orosz tudósoknak a szégyenkezésre, és nem kellene a Nyugatot folytonosan viszonyítási pontként kezelni, jöjjenek ők ide tanulni, mert van mit). 

A házigazdák: R. és a komisszár

A Majdan-kutatás matematikai megalapozása

Utána, kellemes meglepetésként, buliztunk egyet, kaja volt, pia volt, zene volt, és mivel a fiatalok mindegyike úgy döntött, hogy kint marad Zavetiben, még a szaunát is felfűtötték. Míg a pasik párolódtak (elég sok üveg bort vittek be magukkal), mi a vendég főtudóssal körbejártuk a folyócskánk felduzzasztott, tavasított részét, aztán szaunáztunk és lelkesen hallgattuk a klasszikus gitározást tanuló figura rögtönzött koncertjét. Jó volt.

Ezt bírták nekünk hagyni a pasik a szaunában

Vasárnap pedig D-vel indultunk bringatúrára. Van kb. 6-7 km-re az erdőben egy víztározó, azt céloztuk be. D. persze azt mondta, hogy nem több 5 km-nél, de még az is sok lett volna azokon az ösvényeken: fenyőerdő, kidőlt fákkal, combnyi gyökerekkel, vízmosásokkal, itt-ott, ahol kicsit kiszélesedett, terepjárókkal szétbarmolva, szóval, az Isten is arra teremtette, hogy a férfivázas, férfinyerges bringán hosszú túrákat tegyünk benne. De azért nem bántam, mindenért kárpótolt a tó, térdig bele is merészkedtem. Csönd, nyugalom béke, csodaszép volt - még egy vízisiklót is láttunk, 30 centire a lábamtól bírt elsiklani, nagyon megijedtem tőle, a franc sem tudja, hogy milyen vadak honosak itt a környéken, D. szerint pl. farkasok egészen biztosan vannak. Ilyen erővel akár vipera is lehetett volna. 

És tényleg kell, hogy feltöltődjön időnként  az ember. Két napja úgy dolgozom, mint a kisangyal. És élvezem.

Best

Tudom, hogy valami nagyon hangzatos címet kellene adnom, ha azt szeretném, hogy olvassatok, de épp eléggé idegesítenek a kitudjakinek lájkot gyűjtő oldalak ahhoz, hogy ne álljak be a sorba. De azért nézzétek meg gyorsan, hogy nem lájkoltátok-e véletlenül akaratotokon kívül a Jobbikot vagy Vonát, vagy ilyenek.
Szóval, az elmúlt hét itt tartózkodásom (eddig) legjobb időszaka volt. Az ünnepek után sem kedvem, sem energiám, sem időm nem volt bemenni Moszkvába, különösen, amikor elmúlt a zima (tél... a zimankóból pl. meg lehet tanulni), és ki lehetett ülni az udvarba/parkba dolgozni. Időnként a napra, a pázsitra, máskor csak úgy, a ház tövébe, ahol karnyújtásnyi távolságra van minden az ablakparkányon - kint is vagyok, bent is vagyok. Időm meg azért nem volt, mert nagyon meg akartam csinálni az előadásomat 15-ére (hangsúly a megcsináltságon!). Ezt a témát először megírtam magyarul, tehát egy csomó idézetet be kellett gyűjtenem a netről, regisztrálni a legváltozatosabb adatbázisokba, folyóirat- és könyvtárakba. Összeszedtem. Aztán jött a második menet, amikor az angol fordításhoz vissza kellett keresgélnem többnyire az eredetieket, a franciák esetében (Halbwachs, Nora) meg a legjobbnak gondolt angol fordításokat... lehet elképzelni, milyen az, amikor én ítélem meg a fordítás minőségét - többnyire az volt az elv, hogy felismerem-e benne a nekem szükséges szavakat vagy sem. És, hogy nehogy végre álomra hajthassam a fejem, jött az orosz verzióhoz ugyanez oroszul. Megnyugodtam egyébként, mert szinte mindent lefordítottak, és egyetemi forrásokból viszonylag egyszerűen hozzá is lehet jutni a szövegekhez. De azért dolgoztam keményen egy hétig, a penészszínem viszont szerencsére hamar elmúlt. (Lásd mint fent: zima vége, zöld pázsit, napsütés, lábamhoz dörgölőző macskák, csicsergő madarak - tömény giccs az egész, de annyira jóóóóóó...) 

Csütörtökön már 8-kor el kellett indulnom, hogy biztonsággal megközelítsem a helyszínt, ami Moszkva keleti részén, a baromi hosszú Rjazanyi sugárúton helyezkedik el, de, mint az egyébként tényleg zseniális útvonaltervezőből (www.moscowmap.ru) megtudtam, viszonylag egyszerűen is megközelíthető, a Kurszki pályaudvarról induló elektricska egyenesen a Карачарово (Karacsarovo) nevű történelmi városrészbe visz, ami ott van mindjárt Серп и молот (Sarló és kalapács) mellett. A vonatból láttam egy újabb gyönyörű kolostoregyüttest, meg is állapítottam, hogy célszerűbb nyitott szemmel járni, mint útikönyvvel. Szóval, nagy örömmel fogadtak ott a népek, mindenféle politológusok, aspiránsok és szakos hallgatók; ahogy kell, szép kényelmesen teázgattunk a tanszéken, aztán - ahogy kell - vagy félóra késéssel (tudjuk, a főnökség nem késik, hanem feltartóztatják - örökérvényű mondás a Szovjetunió utolsó évtizedéből) el is kezdődött a dolog, az első előadást már ismertem (a Majdan a közösségi hálókon), a második egy motyogó politológus volt a Lomonoszovról, akinek nem indult el a prezije, ami kifejezetten nem tett jót a követhetőségnek (és az ébrenmaradást  is nehezítette), aztán kiderült, hogy az én témámra meg senki nem számított, vagy legalábbis nem úgy számított. Viszont élvezték, úgy jegyzetelt mindenki, mint a kisangyal, és amikor vége lett, úgy tűnt, kifejezetten hálásak voltak az előadásért. A kérdések persze leginkább Ukrajnára és az ukrán-magyar-orosz viszonyra vonatkoztak (ekkor még mindig azt hitték, politológus vagyok, pedig igyekeztem nyilvánvalóvá tenni, hogy csak egy egyszerű bölcsész...), jó volt, hogy a pendrive-omon ott volt a múltkori prezi, mutathattam nekik jó kis orbán-putyinos mémeket. Mindenesetre a levezető elnöknek nagyon drasztikus eszközöket kellett bevetnie, hogy folytatni lehessen a konfit. A legaranyosabb két negyedéves hallgató volt, az egyik - mint kiderült - Lettországból, kifejezetten alapos ismeretekkel a közép-kelet-európai jelenkorról, okosakat kérdezett, tartok tőle, hogy nem sikerült mindenre annyira okosan válaszolnom. A másikkal meg az elektricska megállóban futottam össze, amikor már nem bírtam tovább és 6 körül elindultam hazafelé, ő 5 percig áradozott és hálálkodott, még szerencse, hogy jött a vonat, mert már nagyon zavarban voltam. Utoljára ilyent akkor éltem át, amikor 83 telén kísérőtanárként voltam Odesszában és kihoztam egy akkor megjelent Majakovszkij-szövegemet. Az ottaniak teljes eufóriában voltak, mondván, ilyenek nálunk nem jelenhetnének meg. De azóta azért csak eltelt 30 év... Szóval, sikerélmény volt, egy habarovszki pszichológus lány, aki csak az én előadásom miatt ülte végig a konferenciát (azt nem mondhatom, hogy csak azért jött Habarovszkból), sőt, szombaton is kijött Zavetibe, kezében az 1984-gyel, és azt mondta, hisz a sorsszerűségben, az előadásom előtt 1 nappal kapta meg szülinapjára a barátnőjétől. Ja, és Zamjatyint sem ismerik. Mutatóba néhány a fotó a preziből, persze, szöveg nélkül nincs igazán értelmük, de legalább láthatóvá válik, hogy miről beszéltem.

Itt sajnos nem olvasható a szöveg, egy lap abból az állásfoglalásból, amit tavaly adott ki a Bölcsészettudományi Kutatóközpont a közterületek elnevezéséről, az az oldal, ahol Lenin, Lukács György és Majakovszkij szerepel. Egyiket sem javasolják.

Ennél a diánál vezettem be a lenintelenítés fogalmát (oroszul úgy van - mert én azt mondtam! -, hogy обезленинизация)

Holnap majd folytatom a best-sorozatot, de mindenkinek, akit érdekel, ajánlom figyelmébe, hogy meghosszabbították a pályázati határidőt, jövőre is lesz 10 hónapos ösztöndíj, nem kell feltétlenül tudni oroszul, angolul is beszélnek itt azért többnyire. (http://ipgit.mggu-sh.ru/events-news/news-institute/prodlenie-sroka-priema-zayavok-novogo-konkursa-na-vydelenie-grantov-dlya-provedeniya-nauchno-issledovatelskih-rabot-2014-2015-gg/)
És még egy megjegyzés: örök hálám K. Ádámnak, aki megmutatta végre, hogy hol van a lenovon a hosszú í (más klaviatúrán is érdemes próbálkozni, ha nem találjátok: AltGr + j, naggyal pedig AltGr + i), így aztán megszaporodtak az í-s szavak a szövegemben, de ami még fontosabb, nem kell állandóan a magyar klavit cígelnem, ha írni akarok.

Ünnepek 2.

Éreztem, hogy a Győzelem Napja nagyobb dobás lesz, már a plakátokból, az utcai dekorációkból is sejteni lehetett. Tegnap fel is készültem rendesen, és már egyáltalán nem lepett meg, hogy a Vörös térnek a közelébe sem lehet jutni, olyannyira nem, hogy a tribünön csak a Nagy Honvédő Háború veteránjai vagy hozzátartozóik kaphattak helyet, és már hónapokkal előbb be kellett jelenteni a szándékukat. Ezzel szemben viszont az összes, a tér közelében lévő metróállomást lezárták, gyakorlatilag a körgyűrűig. Viszont szerencsére a haditechnikai felvonulás teljes útvonalát nyilvánosságra hozták, így remekül kiszúrtam a Majakovszkij teret, mint lehetséges helyszínt. Ez egyrészt azért kitüntetett hely, mert Majakovszkij, másrészt meg a Peking szálló áll mögötte a téren, ahol nagyszabású lamúrokban volt részem 33 éve. A tér felé vonulást megint lekéstem (pedig már 9-kor ott voltam), viszont a városból kifelé vonuló mittoménmilyen harci járműveket láttam. Csak az volt a gond, hogy egyszerre érkeztek a Majakovszkij térre a befelé tartó repülők és a kifelé tartó tankok, így nem tudtuk pontosan, hogy merre nézzünk.

Hát, azért ez a böhöm kicsit nehezen vette be téren a kanyart...

Nekem ez tetszett a legjobban: amint elmentek a harci gépek, ugyanolyan katonás rendben megjöttek a takarító autók (legalább százan), és percek alatt makulátlan rendet csináltak a  Vörös térig és vissza.

Aztán elindultam arra, amerre a Kremlt sejtettem, csodákat láttam, de a legnagyobb az volt, hogy nem tévedtem el, ahogy kell, kilukadtam az Arbaton, mert láthatóan minden út odavezet. Üldögélek a saslikom mellett a Mu-Mu teraszán, amikor feltűnik, hogy hirtelen megszaporodnak a ЛДПР (az Orosz Liberális Demokrata Párt) logójával ellátott szatyrok... aztán a bézbólsapkák, aztán a pólók... és a tömeg, ahogy kell, már nem bírja kivárni, míg az aktivisták zacskózzák a cuccot, tizesével tépik ki a kezükből a pólókat és a sapkákat. Mikor jött egy nagyobb csoportosulás, azt hittem, ezek is osztanak/fosztanak valamit, de gyanús volt, hogy mindenki fotózik, ahelyett, hogy zabrálna. Felálltam az asztal mellől, de sikerült pont azt a pillanatot kiválasztani, amikor a testőr mellettem volt, ezért aztán besodort majdnem a pasi mellé... Még mindig nem hittem el, hogy Zsirinovszkij az, de a nálam politikailag sokkal képzettebb moszkvaiak azonnal a nevén szólították (Vlagyimir Volfovicsnak, mert itt ez a szokás), és nagy tömegben készültek a selfiek - a főnök elég türelmesen kezelte a helyzetet, de amikor az autóhoz értünk (esélyem nem volt kibújni a testőr hóna alól, tehát sodródtam), közölte, hogy ennyi volt. Rájöttem, hogy mekkora mázli, hogy szeretem a testőrös filmeket, mert az autó jobb első ajtajánál álltam meg, és mint tudjuk, a védett személy nem ülhet a sofőr mögött, ezért olyan közelit tudtam róla csinálni, hogy még a TASSZ is megnyalná a tíz ujját utána.

Holnap meg majd azt mesélem el, hogy miért volt félelmetes ez az egész, hogy milyen a kordonbontás és a polgári engedetlenség orosz módra, és hogy még mindig vannak veteránok.

Ünnep3

Ahogy ígértem...
Tudom én, ezzel van tele az egész világsajtó, hogy erődemonstráció, meg töltött fegyverek, meg az "ukrán hadműveletekben" résztvevő katonák, meg az általam csak böszmének becézett interkontinentális TopolM a Vörös téren, de nem bírtam komolyan venni. A katonák nem jöttek el a Majakovszkij térig, őket valahol autóra pakolták, délután viszont végtelenített filmen folyamatosan újrajátszották a felvonulásukat, de még ez sem bírt most nyomasztani, mert a katonaság már csak ilyen... zárt alakzat, fenyegető tekintet és díszlépés. De volt valahol (talán a hvg-n) két fotó, ami megrázott és felébresztette a délelőtti rossz érzésemet. Az egyiken egy kisparancsnok (merthogy oldalt állt, az elvonuló seregnek vezényelt, nyilván), a szuronyára tűzött piros zászlócskával, amit az arcába fúj a szél, ő meg moccanástalanul viseli. A másik meg zárt oszlopban álló, hihetelenül széles (de egyen)mosollyal lekapott kiskatonák. (Azt mondta itt az egyik kolléga, hogy a környékbeli laktanyákban nagyon boldogok, ha részt vehetnek a parádén, és nemcsak azért, mert ez iszonyú megtiszteltetés, hanem azért mert rengeteg kedvezménnyel jár - új egyenruha, kimenők, rendes ellátás és persze eltávozás, ha vége...) Nem is gondoltam volna semmi rendkívülire, ha nem látom délelőtt a feszes vigyázban álló katonákat a járműveken, aki egyszercsak ellazulnak és integetni kezdenek a tömegnek az út szélén. És a tömeg, amely egészen addig úgy tűnt, hogy pont annyi érdeklődés van benne az egész iránt, mint bennem, hirtelen fanatikus hazafivá válik: zeng az урааааа (hurráááá) ezer ajakból, és egészen pontosan látszik, hogy ha ezeknek az embereknek most bárki parancsot adna, megindulnának. Nekem remek helyem volt, és kb. 10-től együtt vártuk a fejleményeket egy orosz párral. Mármint úgy együtt, hogy közvetlenül mellettem voltak, tehát kénytelen voltam végighallgatni a beszélgetéseiket. A pasi kifejezetten bejött nekem, az a korban hozzám illő, őszülő halántékú, markáns arcú határozottan értelmiségi fejű figura... sokat rontott az összhatáson a (jó huszassal fiatalabb, csivitelő, utolsó divat szerint öltözött) nő, aki vele volt. Na, a pasi egészen jól bírta a nőt, csak időnként szakította félbe a csicsergését, ezt én némi kajánsággal figyeltem. A döbbenet akkor következett, amikor - mint egy igazi vezérszurkoló - ez a pasi adta meg a hangot a tömegnek a lelkes hurrázáshoz. És nem, mert ki volt rendelve, hanem mert komolyan gondolta.
A következő traumatikus élmény a délutáni fiatalok -veteránok telálkozó volt a Kreml tövében. Szinte mindenkinél szegfűcsokrok voltak egész nap, meg a legnépszerűbb árucikkek, a katonasapkák és zászlók. A végén már mindenki viselt magán valami egyenruhadarabot, de a narancssárga-fekete (sávos cári Szent György) szalag is minden formában megjelent, még Putyin is ezt viselte és a haditechnikát is ezzel színezték. A legundorítóbb a katonának öltöztetett gyerekek hosszú sora volt. A veteránok (számoljunk csak: eltelt 45 óta 69 év... azok, akik akkor katonák voltak, minimum 78-80 évesek lehetnek) az összes kitüntetésükkel jelentek meg a téren a dédunokák nemzedéke pedig virággal köszöntötte őket (a leggyakrabban hallott mondat az volt, hogy Спасибо за победу, vagyis hogy köszönet a győzelemért), és ez persze egy öngerjesztő folyamatba ment át, akinál virág volt, azt veteránnak minősítették és további virágokat kapott. Mellettem ült egy nő, 65-nél biztosan nem volt több, szóba elegyedtünk, de a központi témája az volt, hogy vajon melyik sátorban adnak ingyen bármit (adtak kását valami szafttal, azt mondták, a seregben ez a fő táplálék... vagy volt 45-ben, de mindenért másért fizetni kellett, a néni szerint pofátlanul sokat). Volt 3 szál szegfűje, nem tudom honnan szerezte, mert kb. úgy lehetett ő veterán, mint én, de ez elég volt ahhoz, hogy míg beszélgettünk, 5-6 gyerek adja oda neki a virágját. Voltak 14 év körüli srácok, akiket kienegedtek a térre, kezükben sörösüveg és cigi, ezeknek szokott iszonyú nagy hangjuk lenni és ők szoktak tenni a világra magasról, de mikor meglátták a néni virágait, a hátuk mögé rejtették a cigit és a sört, megváltoztott a hangjuk, a mozgásuk és megköszönték a győzelmet. Istenbizony beleborzongtam.

De azért volt némi szabadságélményem is :-) A belvárosból gyakorlatilag kitiltották az autókat egészen délig, tehát mikor haladtam a Kreml felé, még éppen csak kezdtek bemerészkedni. A lámpákat nem is kapcsolták vissza, viszont a tömegközlekedés  híján az utakon összetorlódott tömeg nem volt hajlandó lemenni az aluljárókba, így pl. a Lenin könyvtár előtti kereszteződésben egy darabig türelmesen várta, hogy az egy darab posztos rendőr végre megállítsa a szórványosan érkező autókat és átengedja a gyalogosokat. Az meg csak fütyörészett, ha valaki lemerészkedett a járdáról, és integetett az aluljáró felé. És a tömeg egyszercsak besokallt. Úgy sodorta el szegény kisrendőrt, ahogy kell. 
Még egy ilyen élményem volt. A Sándor-kert bejáratai kordonnal voltak lezárva, senki nem értette, miért, és leginkább, hogy azok, akik viszont bent vannak, hogy jutottak be. Na, innentől jöjjenek a képek:
Kordonbontás oroszosan

A lépcső tetején, a kordon mellett egyetlen kisrendőr, a hőguta határán, mert nem vehették le egész nap a dzsekijüket.

A tömeg felfedezi, hogy a bokrok egy helyen ki vannak taposva, mindenki megindul oda. Kisrendőr csak néz.

Egyre többen

Megérkezik az erősítés, kisrendőr átmegy a szabálysértés helyszínére és igyekszik mindenkit visszaküldeni

Míg ott intézkednek, a feljárón a tömeg átugrál a korláton

Aztán elkezdi lebontani

Jelentem, szabálysértés elhárítva