Ünnepek 2.

Éreztem, hogy a Győzelem Napja nagyobb dobás lesz, már a plakátokból, az utcai dekorációkból is sejteni lehetett. Tegnap fel is készültem rendesen, és már egyáltalán nem lepett meg, hogy a Vörös térnek a közelébe sem lehet jutni, olyannyira nem, hogy a tribünön csak a Nagy Honvédő Háború veteránjai vagy hozzátartozóik kaphattak helyet, és már hónapokkal előbb be kellett jelenteni a szándékukat. Ezzel szemben viszont az összes, a tér közelében lévő metróállomást lezárták, gyakorlatilag a körgyűrűig. Viszont szerencsére a haditechnikai felvonulás teljes útvonalát nyilvánosságra hozták, így remekül kiszúrtam a Majakovszkij teret, mint lehetséges helyszínt. Ez egyrészt azért kitüntetett hely, mert Majakovszkij, másrészt meg a Peking szálló áll mögötte a téren, ahol nagyszabású lamúrokban volt részem 33 éve. A tér felé vonulást megint lekéstem (pedig már 9-kor ott voltam), viszont a városból kifelé vonuló mittoménmilyen harci járműveket láttam. Csak az volt a gond, hogy egyszerre érkeztek a Majakovszkij térre a befelé tartó repülők és a kifelé tartó tankok, így nem tudtuk pontosan, hogy merre nézzünk.

Hát, azért ez a böhöm kicsit nehezen vette be téren a kanyart...

Nekem ez tetszett a legjobban: amint elmentek a harci gépek, ugyanolyan katonás rendben megjöttek a takarító autók (legalább százan), és percek alatt makulátlan rendet csináltak a  Vörös térig és vissza.

Aztán elindultam arra, amerre a Kremlt sejtettem, csodákat láttam, de a legnagyobb az volt, hogy nem tévedtem el, ahogy kell, kilukadtam az Arbaton, mert láthatóan minden út odavezet. Üldögélek a saslikom mellett a Mu-Mu teraszán, amikor feltűnik, hogy hirtelen megszaporodnak a ЛДПР (az Orosz Liberális Demokrata Párt) logójával ellátott szatyrok... aztán a bézbólsapkák, aztán a pólók... és a tömeg, ahogy kell, már nem bírja kivárni, míg az aktivisták zacskózzák a cuccot, tizesével tépik ki a kezükből a pólókat és a sapkákat. Mikor jött egy nagyobb csoportosulás, azt hittem, ezek is osztanak/fosztanak valamit, de gyanús volt, hogy mindenki fotózik, ahelyett, hogy zabrálna. Felálltam az asztal mellől, de sikerült pont azt a pillanatot kiválasztani, amikor a testőr mellettem volt, ezért aztán besodort majdnem a pasi mellé... Még mindig nem hittem el, hogy Zsirinovszkij az, de a nálam politikailag sokkal képzettebb moszkvaiak azonnal a nevén szólították (Vlagyimir Volfovicsnak, mert itt ez a szokás), és nagy tömegben készültek a selfiek - a főnök elég türelmesen kezelte a helyzetet, de amikor az autóhoz értünk (esélyem nem volt kibújni a testőr hóna alól, tehát sodródtam), közölte, hogy ennyi volt. Rájöttem, hogy mekkora mázli, hogy szeretem a testőrös filmeket, mert az autó jobb első ajtajánál álltam meg, és mint tudjuk, a védett személy nem ülhet a sofőr mögött, ezért olyan közelit tudtam róla csinálni, hogy még a TASSZ is megnyalná a tíz ujját utána.

Holnap meg majd azt mesélem el, hogy miért volt félelmetes ez az egész, hogy milyen a kordonbontás és a polgári engedetlenség orosz módra, és hogy még mindig vannak veteránok.