Olyan todományosforma

Ez egy hosszú (és - teszem hozzá - kifejezetten termékeny) hét volt. Igaz, hogy egyetlen sorral sem jutottam tovább a tér megszállásáról szóló cikkben, de legalább folyamatosan úgy éreztem, hogy épülök és szépülök todományosan. Múlt szombattal kezdődött, amikor este először jött egy infó, hogy lehet menni szaunázni (a szauna - sajnos - nem a mi épületünkben van, és csak olyankor fűtik fel, ha extra vendégek is vannak a bázison), aztán mégsem lehetett, mert jött egy újabb infó, hogy meeting a szemináriumi helyiségben, szauna majd utána (jó, mondjuk, nekem elfelejtettek szólni, meg a szomszédomnak is, így aztán ő elhúzott valahova, nekem meg telefonáltak az emeletről, hogy mi lesz már...). Szóval meeting, szombat este 8-kor... mikor máskor, ha R. éppen akkor jön ki Moszkvából a barátaival, és mi egyébként sem szanatóriumban vagyunk itt, hanem dolgozni (ez így, szó szerint elhangzott, mikor valaki nehezményezte, hogy azért mégismár, no...). Kiderült, hogy valami rendeletmódosítás miatt az eddigi szerződéseink nem jók, tehát sürgősen újakat kell aláírni, nekem meg még ráadásul azonnal kell egy munkatervet csinálnom a múltkori 3 hónapos helyett 5 hónapra. A feltételek nem módosultak, én meg izzadhattam, hogy mit ötöljek ki. Hiába adtunk le ugyanis egy projektet a pályázatban, az senkit nem érdekel, csak az, hogy egy-egy 3 hónapos ciklusban minimum 2, a scopusban megjelenő cikket prezentálj. A hétvége nekem tehát erről szólt (meg Abramcevóról), míg a többiek hihetetlen lelkesedéssel írták az orosz tudományos alaphoz a pályázataikat, pont olyan volt a hangulat, mint otthon, mikor mindenki otkázott. Ill. egy kicsit még bonyolultabb, mert mindenki igyekezett a saját intézményi körével pályázni, a komisszár meg ragaszkodott volna hozzá, hogy kapcsolódjanak be a népek a Solohov projektjeibe. Na, ez engem - gondoltam én - abszolúte nem érint, így a munkatervvel szórakoztam, és (többek között) kigondoltam egy témát: politikusok a fácsén, a kultuszépítés új eszköztára. Igenám, de itt nem lehet írni az ő főnökükről, otthon a miénkről, ezért aztán elhatároztam, hogy hú de nagyon aktuális leszek, az ukránokról fogok, elsősorban a magyar oldalakon megjelenő anyagok alapján.
Hétfőn Moszkva, pályázati tájékoztató (naná, hogy nekem is ott kell lennem!), és jön az egyetem szociológusa, hogy nekik van egy zseniális számítógépes projektjük, azt vizsgálják, hogy a közösségi oldalak hogyan alakítják a politikai eseményeket - momentán éppen Ukrajnában, és hogyan jelennek meg a közszereplők a fácsén. Hoppá-hoppá! Gondoltam remek, nem nekem kell az aprómunkát kézzel végeznem, hanem majd jól megkapom tőlük a táblákat, nekem meg nem lesz más dolgom, mint megteoretizálni (ez jó szó, használni fogom!). Össze is haverkodtunk a nővel, ő még nálam is lelkesebb lett, mert eddig angol, orosz és ukrán nyelvű anyagon dolgoztak, és ki akarják próbálni, hogy meg lehet-e "tanítani" más nyelvekre is a programot (nemcsak kvantitatív hanem kvalitatív elemzésekre is képes, állítólag, szóval, a tartalomelemzés is szerepel a menüben), egy szó mint száz, abban maradtunk, hogy beszállok a projektbe. Apró szépséghiba, hogy azóta, bár nem ebben egyeztünk meg, csend van, de majd jól ráírok, hogy mi lesz már. (A tegnapi konferencián volt egy előadás erről a projektről, itten vannak a képek:)

 

Ez pl. az Oroszországhoz való viszonyt mutatja, ha valakit nagyon érdekel a dia tartalma, szóljon, lefordítom :-)

Kedden pedig itt, Zavetyben a rendes interdiszciplináris szeminárium. Mindenkinek fel kell lépnie egy prezentációval a kutatási témájából, kedden éppen Bulgakov Moszkva-térképeiről és az orosz identitás kutatásáról hallottunk előadásokat, előbbit a magyar, utóbbit az olasz kollégától. Mindkettő nagyon izgalmas volt, a Bulgakovos nekem két okból is a szívem csücske, de hogy miért, azt majd megírom a cikkben, Giovannit meg majd jól meghívjuk a következő konferenciánkra az identitáskutató műhelybe.

Szerdán ügyintézős napom volt, többek között sikerült 28 eFt-ért megvennem a repjegyemet, április 14 és 25 között leszek otthon, reszkess Szeged!
Csütörtök-péntek pedig a konferencia. Az itteni közszolgálati egyetemen rendezték (a város délkeleti csücskében), a campus pont annyira puccos (csillárok!!), mint amennyire lehangoló pl. a környéke:

Menza!!!

A nyitó kerekasztalbeszélgetés alaptémája a bizalom volt - minden értelemben, de leginkább a tudomány (szociológia, közvéleménykutatások) és a politika viszonyát érintették. Érdekes hangulata volt az egésznek, ahhoz képest, hogy nemzetközinek hirdették (rajtam kívül egészen biztosan volt 3 lengyel, velük találkoztam, és workshopot tartott két, Amerikából, ill. Angliából érkezett orosz), nem voltak túlságosan sokan, viszont ahogy elnéztem, mindenki ismert mindenkit, tehát vagy nagyon belterjes a szakma, vagy itt csak  Borisz Andrejevics Grusin (1929-2007) követői voltak jelen (ez volt a konf. alcíme: Grusin nyomdokaiban), ő alapította az itteni Vox Populit és az orosz közvéleménykutatás tudományos atyja (mindannyian Grusin köpönyegéből bújtunk elő - mondta az egyik volt tanítványa; ezt is el kellene magyarázni, hogy hogy hogy kell érteni, de legyen elég annyi, hogy állítólag Dosztojevszkijtől származik az a szállóige, hogy mindannyian <mi, orosz írók> Gogol Köpönyegéből bújtunk ki, tehát, ha valakinek, akkor neki óriási hatása volt az orosz irodalomra - pont, mint Grusinnak a közvéleménykutatásra).
A kínos feszengésnek nyoma sem volt, igaz, a 10 perces előadások nem mutattak igazi mélységeket, viszont nagyon kemény vitákat indítottak - különösen Ukrajna kapcsán voltak nagyon éles kirohanások - én 3 szekciót ültem végig (a közösségi hálósat, a közvéleménykutatás és politika kapcsolatát és a morál és agressziót), egyáltalán nem lehet véletlen, hogy mindháromban szóba került az ukrán helyzet, és a tudós urak (és elenyésző számban hölgyek... khm...) teljesen kiestek a szerepükből, miközben értékeltek.
Na, csakazértis egy nő, hogy fogalmatok legyen arról, hogy hogy megy ez:

Aztán persze olyan is volt, aki kivetítette a 3 oldalas word doc-ot és jól felolvasta (nem ismerős valahonnan?)

Szóval, jó buli volt, élveztem... a kávészünetekben pedig pont úgy, csontig zabálták le a büfét a tudósok, mint otthon :-)

Ha hétvége, akkor kirándulás

Pénz - persze - még mindig nincs, de nagyeskük arról, hogy már újraküldték, hogy 2-3 nap az átfutási idő, meg ilyenek, dögivel... most éppen keddre várom :-)
De a bezártságtól már "olyan depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek" (plázacica a barátnőjének), így aztán már a múlt héten elkezdtem tervezni a mai Abramcevót. Eredetileg úgy volt, hogy hárman megyünk, de nem bírtam kivárni a lányokat, ezért aztán csak nekiindultam. Felkészülve, ahogy kell, még az elektricska pénztárnál is a kezemben volt az 5 rubeles (105 a jegy oda-vissza) az 500-as mellett, amiért a pénztáros néni kifejezetten hálásan nézett rám, feltöltve a fényképezőgép, a tablet, a telefon, kitaláltam, hogy működik a telefonom wi-fi hotspotként, már előre belőttem a helyeket a google maps-ben... minderre azért volt szükség, mert a múzeum honlapja és a kugli útvonaltervezője között baromi nagy eltérések vannak, nevezetesen: utóbbi  egy sematikus rajzot, hogy van elsődleges ösvény és másodlagos (ez talán egy kicsit emlékeztet a kugli által javasolt útvonalra), oszt annyi... Na, leszállok Abramcevóban, velem együtt 3 egyetemistaforma, akik tőlem érdeklődnek, hogy merre az út. Határozottan úgy nézett ki, hogy ők is pontosan ugyanazokból a forrásokból készültek, mint én csak kevésbé voltak bátrak (nem vak az, csak bátor... mint a cigány lova, mikor nekiment a falnak), így aztán némi tépelődés után elindultak utánam. Hú, nagyon be voltam sz@rva: a fejemben következetesen felcserélődnek az irányok, volt egyszer régen egy pasi az életemben, akinek ha azt mondtam, hogy balra kell mennünk, gondolkodás nélkül elindult jobbra. És igaza volt. Megyünk. Be az erdőbe. Ezek ugyanis komolyan gondolták, hogy ösvény...

Amikor ezt a "lépcsőt" megláttam (legendás térérzékem azt súgta, hogy nem jó irányba vezet), mondtam az eddig engedelmesen engem követő ifjaknak, hogy én addig le nem megyek, míg ki nem derítem, hogy jó helyen járunk-e, de addigra már ők is megbátorodtak, és úgy ott hagytak, ahogy kell. Sok más választásom nem lévén, mentem, amerre az út vezetett.

Visszanézve nem is olyan meredek (na, azért a tüdőmet csaknem kiköptem a visszafelé úton). Aztán volt még folyó híddal, meredek lejáró az elektricskához, de mindezekkel együtt gyönyörű, kifejezetten megnyugtató, és nagyon-nagyon élvezetes séta - és nem utolsó sorban, valóban a múzeumhoz vezetett.

Abramcevó pedig egyszerűen szép. Alig várom, hogy tavasz legyen, ez is felkerült a "még legalább egyszer meg kell nézni" listára. A tárlatra nem mentem be (múzeumfóbia), egyébként is a Vrubelre voltam rápörögve, de azt nagyon benéztem, mert mint kiderült, Vrubelnek nem kiállítása van, hanem csak egy általa készített pad, bepárásodott üveg mögött...

Nem tudom, milyen megfontolásból, mindenesetre nyugdíjas jegyet kaptam, nagyon nem bántam, mert így megúsztam 70 rubelből, és ebből 30 a fotó-jegy, vagyis csak úgy, enélkül nem lehetett volna (hivatalosan) egy fotót sem csinálni. De én végtelenül tisztességes vagyok. (Jut eszembe, korábban egyszer írtam, hogy nem nagyon bliccelnek itt a népek, hát dehogynem, az elektricskán dívik a rohanok a vonaton az ellenőr elől az első kocsikba, a megállókban pedig a platformon a hátsókba c. népi sportjáték.)

Szobafogság

Azért a pénztelenségnek is van előnye: nincs semmi, ami elvonná a figyelmet a dolgozásról. Na jó, azért reggelenként, amikor kényszeresen takarítom a 15 m2-es lakóteremet (amit egyébként a takarítónénik is megcsinálnak minden héten), akkor érzem azért, hogy milyen jó időnként a munkakényszert főzéssel, mosással, takarítással elodázni, azzal a biztos tudattal, hogy valami baromira hasznosat csinálok ahelyett, amit csinálnom kellene.
De egyébként tényleg. A hétvégén csak annyi szünetet adtam magamnak, míg kitaláltam, hogy szombaton Abramcevoba fogok kirándulni - mármint a mostani hétvégén szombaton. Abramcevo egy ugyanolyan kis üdülőfalu, mint Zaveti, azzal a különbséggel, hogy itt már a 20. sz. elején is nagyon élénk szellemi és művészeti élet folyt. Na jó, nem túráztatom magam, nézzétek meg (http://www.abramtsevo.net/eng/), direkt az angol verziót küldöm, de a képek önmagukban is megállnak. Én a Vrubel-kiállításra vagyok rápörögve, és azt feltételezem, hogy a hely méretének köszönhetően még a múzeum-fóbiámat is le tudom küzdeni, ha esetleg mégsem, akkor majd sétálgatok a szabad levegőn.
Viszont dolgoztam. Valahonnan az agyam mélyrétegeiből előbányászódott a mankurt szó (Pataki Ferenc utal rá egy tanulmányában), és kiderült, hogy a témám szempontjából nagyon is termékeny lehet. Azért mélyrétegek, mert éppen 33 éve, hogy találkoztam a fogalommal, akkor, amikor a Nóvüj Mir irodalmi folyóiratban megjelent Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap c. regénye. Akkoriban a Dugonics tér sarkán, az újságosnál minden további nélkül meg lehetett venni a folyóiratot, és ha tudtuk volna, hogy még a farmernál is keményebb valutaként működik (jaj, Istenem, hogy mindent meg kell magyarázni: aki akkoriban a Szovjetunióba utazott, rendesen betárazott a marcali ruhaüzem termékéből, a Trapper-farmerból. Az átlagkereset ekkortájt 250 rubel körül volt itt, mi kaptunk 200 rubel ösztöndíjat, és egy trappert minden gond nélkül el lehetett adni 150-200 rubelért. A márkás cuccok nem vonzották az ittenieket.), szóval, az értelmesség viszont farmer helyett ölni tudott volna a Nóvüj Mirért. Ez egy egészen jellemzó kiadói stratégia volt egyébként, azokat a műveket, amelyektől tartottak, de már nem lehetett visszatartani, folyóiratban jelentették meg, messze a nyomtatott könyv esetében megszokott példányszám alatt. Kecske és káposzta... 1968-ban (!!!) így jelent meg a Mester és Margarita is, amely mellesleg 1940 óta lappangott, lévén, hogy akkor halt meg Bulgakov.
Szóval, nagy dobás volt az Ajtmatov-szöveg (most újra beleolvastam, még most is fogyasztható), ugyanis azokkal a korszakokkal foglalkozott, amelyekkel akkoriban még nem volt nagyon lehetséges. Na, ebben a regényben írja le a mankurtokat. Ez egy történet arról, hogy a türkök miképpen állítottak elő maguknak rabszolgákat. A frissen nyúzott teve bőrét a frissen kopaszra nyírt férfiak fejére feszítették, kezüket összekötötték, nyakukba igát raktak, hogy ne tudják a fejüket a földhöz dörzsölni, és kirakták őket a sivatagba. A tűző nap gyakorlatilag ráforrasztotta a tevebőrt szerencsétlenek fejére, a hajuk visszafelé kezdett nőni, pokoli fájdalmat okozva. Ezzel a módszerrel kiirtották az áldozat emlékezetét, emlékeit, identitását, személyiségét. Tökéletes rabszolgára tettek szert, mert csak táplálni kellett, nem tartottak a szökésétől, lévén tökéletesen aszociális - hiszen nem volt mit átadnia a közössége számára, ezért aztán közössége sem volt, ki lehetett küldeni a végtelen sztyeppére, ahol bármeddig képes volt teljes magányban élni.
A regénynek egyébként is alapfogalma az emlékezés és a felejtés, annak felelőssége, veszélye és haszna, de sokkal izgalmasabb, ahogy a mankurt szó (ill. annak továbbképzései, leginkább a mankurtizmus) mára egyrészt szitokszóvá, másrészt a Szovjetunió felbomlása után az utódállamokban (leginkább Ukrajnában, Kazahsztánban, Türkmenisztánban) egy egész gondolkodásmód jelzésévé vált. A nemzeti mozgalmak képviselői mankurtnak nevezik azokat a honfitársaikat, akik elfelejtik a hagyományos, nemzeti kultúrájukat, eloroszosodtak, de leginkább a hagyományos, "szovjet ember" fogalommal jellemezhetők. Már a tudományos irodalomban is megjelent a fogalom, a szociológus Toscsenko foglalkozik vele, és írt egy-két tanulmányt, a legátfogóbbat (amennyire meg tudom ítélni) 2012-ben. Ennyit a szakmáról.
És mivel pótcselekvésként mosok és takarítok, ma megint el kellett mennem Puskinóba, hogy mosóport vegyek, és persze, hogy minden mást is sikerült újra beszereznem.

Ez egy működő kis kápolna, rögtön az elektricska megállójánál, a belsejéről azért nem sikerült képet csinálnom, mert - mint látszik is, ha ketten bemennek (márpedig 5 perc alatt, míg figyeltem hatan mentek be), az ajtót már nem lehet becsukni.

Ez meg közvetlenül mellette egy kis kegytárgy bolt. Mondom! Az elektricska megállójában.

Mai szerzeményeim - a diákcsemegén látszik a krasznaja cena (vörös ár, úgy is mint tecsó gazdaságos)...

Na, ez az, amiről a legdurvább fogyókúrám közben sem tudtam lemondani: aszalt és kandírozott gyümölcsök és mindenféle magvak.

Eva Alekszandrovna

Hát, nem sok jó dolog történt ma, de legalább hideg nem volt, kigombolt dzsekiben, latyakban kóvályogtam Zavetyben és Puskinóban. Utóbbiban azért, mert tegnap kiderült, hogy átutalták a pénzemet, csak én nem kaptam meg...
Bemegyek a bankfiókba (ugye mondtam, hogy ez egy vadiúj bank - legalábbis a puskinói fiók, ifjú versenyzőkkel, egy látottmárbankotbelülről csoportvezetővel?), szóval, szinte azonnal megjelenik a sorszámom, az ügyintéző mosolyogva bemutatkozik (mondom, hogy kifejezetten európai...), még akkor sem keseredik el nagyon, amikor jelzem, hogy sok kérdésem lesz, persze, mondja, azért vagyunk itt... Akkor kezd csak egy kicsit rezignálódni, amikor odajön a csopvez, a nevemen szólít, aztán súg valamit a lánynak, innentől kezdve hozzám csak olyankor szólnak, amikor be kell nyomnom a pin-kódomat. Annyit sikerül kivennem a fojtott beszélgetésből, hogy a rendszer nem bírta összekapcsolni számlámat és a kártyámat, mert (most tessék figyelni!) az üresen hagyott apai név sort nem tudta értelmezni... az már csak apró malőr, hogy az útlevelem száma egészen más formátumú, mint az orosz paszporté, de ott legalább felajánlja a rendszer a "külföldi okmány" opciót (a múltkor ezt sem találták, jegyzem meg zárójelben...).  Rövidre zárva: a bankban mostanról úgy hívnak, hogy Szirmai Eva noll (vagyis nulla), mert hiába ajánlottam fel, hogy  képzek magamnak inkább egy apai nevet. Ők is örültek, én is örültem, nagy nehezen beléptek a rendszerbe, és láss csodát, nullás a számlám, nullás a kártyám. Csopvez. elmegy telefonálni, hogy kiderítse, hol a pénz, mindeközben mi csinálunk nekem web-bankot, na, ez legalább működik (különösen impozáns a kétszer 3 zöld nulla...):

Csopvez már vissza sem jön, telefonon megüzeni, hogy itt bizony az történt, hogy visszaküldték a pénzt, mert nem tudták hova könyvelni, így aztán most mégis lesz egy utam Moszkvába, tisztázni, hogy hogyan tovább.
Azért, hogy ne legyen ennyire kiábrándító, egy-két kimaradt kép a plázából:

(Lehet, hogy nem is maradtak ki, de nem bírok betelni velük...)
Most mindjárt éjfél, szellőztetek (kint 2 fok van, pluszban!!!), és itt röpköd egy SZÚNYOG!

Vegyes felvágott

Kaptam ma egy videót (kösz, Les!), amibe azonnal beleszerettem. Vessetek meg, négyeljetek fel, húzzatok karóba, de akkor sincs fogalmam a szerző-előadó életművéről, azt sem tudom eldönteni, hogy olyan uhrinbenedek-e vagy zseniálisak a paródiái (miután meghallgattam néhányat a nótái közül a youtube-on, inkább az utóbbi felé hajlom), szóval úgy hívják a figurát, hogy Timur Szultánovics Saov (más átírásban: Shaov), még a wikiben is benne van, de szerintem maga írta a szócikket, olyan fontos biográfiai tények szerepelnek benne, mint hogy az unokatestvére férje híres űrhajós, és hogy ötödéves korában eltörte a lábát, egy fél évig gipszben volt, de ennek köszönhető első dala, Eltörtem a lábam címmel. 

Timur Shaov (forrás: wiki)

Íme a nóta... olyan nosztalgikus, posztszovjet, és bár a képeket nem ő rakta alá, egészen zseniális az animáció:
https://www.youtube.com/watch?v=rdt2yfikhh0

Ha a youtube-on jártok, keressetek rá a többire is, mondjuk nem árt tudni hozzájuk oroszul, de minimális nyelvtudással is menni fog, mert meglehetős kaukázusi akcentussal énekel. Ha rákerestek a Cigány dalra (https://www.youtube.com/watch?v=W6Har6yrCnU&list=RDrdt2yfikhh0) ki fogjátok hallani az "autentikus" dallam mögül a Versace, a Hugo Boss és egyéb remek márkák neveit. Ja, és ott van leírva a szöveg is.
Egyébként pedig, amikor nem Timurt próbáltam megfejteni, akkor a moszkvai metróról és a pétervári emlékművekről olvastam klassz szövegeket, meg Lowenthal nyomán megpróbáltam felfogni, hogy mi a különbség a történelem a és a (kulturális) örökség között. Remek példatára van, javaslom mindenkinek elolvasásra, az intézeti könyvtárban is van tőle magyarra fordítva 2 könyvrészlet a Kulturális örökség c. gyűjteményben (köszönöm, Edit!).
És talán egyáltalán nem véletlen, hogy ezekről megint eszembe jut Szergijev Poszád - nehezemre  esik így nevezni, mert ifjúkoromban Zagorszkként jegyeztem meg, és akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ez a név a forradalom utáni átnevezési láz terméke, és éppen a  Szergijev Poszád az eredeti, mert a legfontosabb nevezetessége a Троице-Сергиева лавра (Trojice-Szergijeva Lavra - a Szentháromság és Szergij szerzetes nevét őrző kolostor), amelyet még a 14. században alapított Szergij, és még a szovjet időkben is (legalábbis a 40-es évektől) képes volt megőrizni kolostori funkcióit. És bármennyire is egységesnek, oroszosnak, kolostorosnak tűnik az egész, itt is ugyanaz a zavarodottság lett rajtam úrrá, mint Moszkvában. Túl azon, hogy a bejárat előtt árusok sora csinál kirakodóvásárt (Matrjoska baba, szovjet jelvénygyűjtemény, 2. vh-s katonai usanka vörös csillaggal a közepén, Bugyonnij-sapka, irhakesztyű, eredeti orosz (és néha kínai) nagykendők, ikonok, svájci bicskák, stb.), bent hosszú sor áll a szent (nem szentelt!) víz forrásánál, ugyanazokkal a műanyag flakonokkal, amiket Vízkeresztkor láttam a kápolnánkban. A szerzetesek talpig beöltözve okostelefonokkal mászkálnak a kolostor területén és lelkesen semeseznek. A hívek és a turisták menthetetlenül összekeverednek, de nagy a tolerancia, még engem sem akartak kilökdösni, mikor fotózni kezdtem. Mondjuk, a templomokban nem akartam. Ezzel együtt szép. Kivéve a bejárat előtti területet, ahol irtózatosan elhízott madarak lepik el a kaput és a földet, néhányan SzentFerencet játszanak és megvárják (vagy madárkajával kiprovokálják), hogy a karjukra, fejükre szálljanak a dögök. Na, most én Hitchcock óta kicsit nehezen viselem a madarakat, különösen, ha a galambok közé néhány ronda nagy varjú is keveredik.

Azok ott a madarak

Ők állnak sorban a forráshoz

Holnap megint lesz egy utam Puskinóba, állítólag átutalták a fizetésemet, remélem, nem tűnt el a virtuális térben, mint ahogy - bízom benne - még talán a bank is a helyén lesz. 
És, ha még nem mondtam volna: regisztráltam a választásokra, ügyfélkapun keresztül 15 perc alatt sikerült, igaz, azóta kaptam otthon tértivevényes levelet és rá két hétre még egy simát is, hogy örömmel értesítenek, hogy szavazhatok. Úgy látszik, kelet felé/felől most más szelek fújnak, velem nem szívóztak, mint az amerikaiakkal és a Nyugat-Európában dolgozókkal. Arra gondolni sem merek, hogy esetleg szerepelek valami megbízhatósági listán... Szóval, április 6! Nem elfelejteni otthon sem!

Most múlik pontosan...

Tényleg múlóban van (mármint az alkotói válság), egyrészt találtam egy csomó remek szöveget, másrészt véletlenül épp akkor kapcsoltam be a Pacsirta rádiót (ajánlom mindenkinek online hallgatásra!), amikor Földes György éppen Pótó Jánossal beszélgetett az emlékezetpolitika kapcsán az emlékművekről, aztán rátaláltam ugyanebben a sorozatban a Romsics Ignáccal folytatott beszélgetésre is, és mondhatom, nagyon inspirálók voltak - szóval, meló ezerrel.

Délután azért már ki akartam mozdulni egy kicsit, napok óta nem bírom feltölteni a telefonkártyámat, így aztán ez lett a séta célja. A fene gondolta, hogy ez ennyire bonyolult, ha nincs kápéja az embernek. Mindenesetre bementem Puskinóba, az első boltban közölték, hogy csak az automatán keresztül és csak rubelt lehet belenyomni, míg ezzel szemben a másik boltban ott tartottam, hogy bemosok egyet a vigyorgó kiscsávónak. Pont úgy éreztem magam, mint Picasso, ugye emlékeztek?

http://www.youtube.com/watch?v=kjME2Ke__fo

Szóval, mondom a gyereknek, hogy kártyáról akarom feltölteni a telómat, mire lejátssza velem az aqua-történetet, aztán mikor heuréka-élménye lesz, rámutat az automatára, ami azonnal benyeli a kártyámat, oszt utána se té, se tova. A mögöttem álló meglehetősen ingerülten közli, hogy bele kellene már rakni a pénzt, mondom, benne a kártya. Hívom az eladót (egy másikat, mert kiscsákó eltűnt), aki közli, hogy csak bankjegyet fogad el a gép. Na jó, mondom, de mi lesz a kártyámmal, amit viszont benyelt. Azt mondja, á, dehogy, már visszaadta, és mutat a földre, ahol valóban, vagy egy méterre a luktól ott van a sárban a bankkártyám. Ja, és még azt is hozzáteszi, hogy kártyával csak a kasszánál tudom feltölteni. Anyád. A történethez még hozzátartozik, hogy vasárnap délután óta várok egy sms-t a beeline-tól, amiben majd jól küldenek nekem egy jelszót, hogy legyen egy saját felhasználói fiókom náluk, többek közt éppen azért, hogy fel tudjam tölteni ezt a szutykot. Mondom megkérdezem már, ezzel mi a helyzet. Mire azt mondja a tenyérbemászóképű, hogy várjak türelemmel, még nem dolgozták fel a kérésemet. Aha. 3 nap alatt, online... Lehet, hogy átmegyek egy másik szolgáltatóhoz.

Na, kiheverendő a megpróbáltatásokat, gondoltam, veszek egy kis gyümölcsöt (meg kólát, meg macskakaját), mert az ellátásunk tökéletes, de a gyümölcs valahogy nagyon hiányzik belőle. Alma ugyan van többnyire az asztalon, de ezzel ki is fújt, ill. még ott van az itteniek által kompótnak nevezett innivaló, ami leginkább valami pirosbogyós gyümölcsmix főzőlevére emlékeztet. Nem mondom, finom, meg jólesik, de a szárazanyag- és rosttartalma azért hagy kívánni valókat maga után. Szóval vettem egy csomó mandarint, mert 44 rubelért adták :-) (A gyümölcsről egyébként mindig az jut eszembe, amikor 1980-ban hetekig nem lehetett krumplit kapni az egész városban, mindenhol volt ezzel szemben banán - na, azóta nem tartozik a kedvenc kajáim közé.)

És ha már ott voltam, végignéztem a legendás orosz konfetik polcát is. Egy csomót felismertem a régiek közül, de most valami újat gondoltam kipróbálni: 

Van egyrészt a neve (ROT FRONT) egy csokinak már ez sem semmi... másrészt (és ez sajnos a fotón nem látszik) pont annyira szuprematista-konstruktivista-lefes (Левый Фронт Искусствa - a művészet balfrontja), mint amilyen a téli olimpia megnyitóján a nagy történelmi tablóban a 20. század első felének az ábrázolása volt. Viszont finom :-)
És akkor Szergijev Poszád majd holnap.

Alkotói válság

Tegnapelőtt végre befejeztem az utcaneves tanulmányt, minden szempontból küldhetővé tettem (angol absztrakt, fotók forrása, hivatkozások pontosítása), most meg itt állok az alkotói válság gödrében, merthogy nem tudom eldönteni, hogy a magyar téma oroszosítását milyen módszerrel kellene elvégeznem. Vagyis: megírjam-e magyarul, aztán fordítsam oroszra ÉS angolra, hogy az egyetem hivatalos angolos lektora tudjon mivel dolgozni; vagy, mert magyarul baromira bonyolultan alkotok mondatot, kezdjem-e mindjárt oroszul (stilárisan kellően basic-re véve a figurát) - de akkor a gyerekek hogy segítenek az angolra fordításban? A legjobb persze az lenne, ha még az orosznál is jobban beszélnék angolul, de az 20-áig biztosan nem fog bekövetkezni, tehát addig legfeljebb dilemmázom. Meg végzem az aprómunkát: a jobbnál jobb szövegek angol változatát próbálom fellelni oroszul és angolul, de legalábbis angolul. A két mottó (Italo Calvino Láthatatlan városok-jából egy mondat <"A tekintet úgy futhatja át a várost, mint teleírt könyvolda-lakat: a város elmondja mindazt, amit gondolnod kell, ismételteti veled mondanivalóját, és miközben azt hiszed, Tamarával ismerkedsz, egyebet sem teszel, csupán megjegyzed a neveket, melyekkel önmagát és minden részletét meghatározza."> és Puskin <"Я памятник себе воздвиг нерукотворный" ill. " A monument I've raised not built with hands">) már megvan, innentől egyenes az út :-)
Egyébként pedig még adós vagyok néhány Moszkvai képpel és a Szergijev Poszad-beliekkel is. A Vörös tér pont olyan mint volt, csak most a közepén áll egy ideiglenes korcsolyapálya, pont szemben a Lenin-mauzóleummal, ami még mindig látogatható, de már csak 3 órákat naponta, nem kanyarog előtte a sor a Történeti Múzeumig, nincs őrségváltás, nem löknek agresszívan oldalba a rendfenntartók, ha nem állsz rendesen a sorban, ha rágózól, vagy ha nem vagy rendesen felöltözve.

A tér egyébként tele van Leninekkel, Sztálinokkal, cárevnákkal és bojárokkal, de az ő fotózásukra egész üzletág épül, nem ám csak úgy lekapjuk őket buliból... (nem mentem nagyon közel, nehogy turistának nézzenek, de olyan 100 rubeles nagyságrendben lehet közös fotókat csináltatni az orosz történelem nagyjaival.

Az egésznek az összevisszasága zavar legjobban - nincs tér, hogy átlásd, hogy megpihenjen a tekinteted, vibrál, szétválaszthatatlan a régi és az új, mindig belelóg valami a képbe, amitől az egésznek megváltozik a jelentése. 

Na, még egy utolsót, kifejezetten Gy-nak... Összehasonlításul meg álljon itt a magyar megfelelője :-)

Holnap folytatom. Vagy az írást, ha elmúlik az alkotói válságom, vagy a blogolást.