Mint már említettem, itt a hó csak esik, de takarítani nem szokták, kivételt képez az objektum területe, ahol becsületesen le vannak hótlanítva az utak. Ezért aztán egy-egy séta (muszáj naponta egy órára kimenni, mert már nagyon zsong a fejem a sok okosságtól, amit olvasok... és a légkonditól) kifejezetten veszélyesnek látszik most már. Mindenhol tiszta jég az úttest, a járdákon pedig térdig ér a hó, így aztán mindenki ott botladozik, ahol tud.
A tegnapi sétám nagyon tanulságos volt egyébként is. Mint már többször... szóval, az utcanévváltozásokkal foglalkozom és rendületlenül bújom azt a listát, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia, közelebbről a Bölcsészettudományi Kutatóközpont állított össze közel egy éve. Az aczéli 3T-t idéző (megtűr, na jó, hadd maradjon - ezt lehet - na ezt aztán már végképp nem!) lista óriási viharokat váltott ki otthon, engem - lévén eredetileg mégiscsak russzista - kifejezetten elkeserítettek az orosz kultúrával szembeni tiltó gesztusok... Nem is tudom, ha szegény Majakovszkij tiltva van, akkor az én róla szóló doktori disszertációm még érvényes?
Oszt sétálok itt Zavety Iljicsában (Vlagyimir Iljics Lenin - Uljanov), és szembejön hol egy Lenin-szobor, hol egy Komintern utca, de az MTA által nem javasolt Majakovszkij, Gorkij is, úgy általában az egész 19-20. századi orosz kultúra és történelem. Félreértés ne essék , nem hiányolom én a magyar városokból a Lenin és Sztálin utcákat (utóbbi egyébként itt sincs, sőt, a lenintelenítés is elég komolyan zajlott a 90-es évek legelején, de aztán egy sajátos nosztalgia jegyében Iljicset rehabilitálták), de azért a gyerek meg a fürdővíz... Ha mindig, minden kurzus érvényesítené a saját ideológiai hagymázait, talán célszerűbb lenne számozni az utcákat. Aztán a városokat is, mert még azok is képesek mindenféléket az emlékezetbe idézni (az oroszoknál ez különösen így van), szóval, maradjunk csak a biztonságos számoknál (lásd még a "kétszer kettő józansága")...
Aztán ma reggel meg ez fogadott a lépcsőházban:
Szóval, sílécek, síbotok, hokiütők, korongok a jéghokihoz (kori nincs és a hokipályát is tegnap öntötték még csak fel vízzel, szóval ez egyelőre elég feleslegesnek látszik)... Már egy hete kérdezgetjük a gondnokot, hogy nem lehetne-e, esetleg, mégis... Úgy tűnik, az olimpiai gondolat és a tömegsport itt megtermékenyítőleg hatnak egymásra, nem tudok másra gondolni, mert minden tele van ugyan Szocsival, de ez már mekkora ötlet, hogy az orosz olimpiai csapat felszerelését tökéletesen lemásolva elérhető áron piacra dobják ezeket a cuccokat.
Na, ebéd után el is határoztam, hogy a mai sétámat léceken teszem meg. Ehhez csak azt kell tudni, hogy életemben egyszer síztem, 33 évvel ezelőtt, Vologdában. Volt ott egy Natasa nevű ismerősöm (diáklevelezés, építőtábor, tolmácsolás), aki úgy gondolta, hogy jó lenne, ha meglátogatnánk a szüleit. Na, Vologda viszont zárt város (azokat a városokat nevezték így, amelyek valamilyen kiemelkedő hadiüzemmel vagy harcászati objektummal rendelkeztek), külföldiek tehát még engedéllyel sem utazhattak be, én meg aztán végképp, hiszen kb. 400 km-rel volt távolabb az engedélyezett 50-nél. Mindegy, Natasa megváltotta a vonatjegyeket az éjszakai termes hálókocsikba, engem felküldött a felső ágyra, és aludtam Vologdáig. Másnap meglátogattuk a hadiüzemet, ott dolgozott N. nagybátyja, harmadnap pedig az orosz természettel akartak megismertetni. Síléccel. Kb. 15 km-es laza sétácskával. A végcél egy lesiklópálya volt, nem pontosan értették, hogy azt már miért nem szeretném kipróbálni. Hősiesen hazabotorkáltam, azt hiszem, akkor rögzült bennem egy életre, hogy a sízés nem lesz a kedvenc sportom. Másnap nem bírtam felkelni, ez már nem egyszerűen izomláz, hanem valami olyan szintű izomgyulladás volt, hogy tényleg úgy éreztem, belehalok. (A történetnek az a vége, hogy az éjszakai vonat indulása előtt valaki robbantott a gyárban, szabotázs, akkor ezt így hívták, így mindenki keményen bepánikolt, merthogy komoly ellenőrzések várhatók a vasútállomáson. Engem nagy nehezen eljuttattak a vonatig, rémlik, hogy még szánkón is húztak, feldobtak a felső pocra, mint egy zsákot, és azt mondták, meg ne nyikkanjak Moszkváig. Nem esett nagyon nehezemre, mert még a levegővétel is fájt.)
Na, ilyen előzmények után gondoltam ma sílécre állni. A.N. (a gondnok; olyan mint a jóbanrosszbanban a Konrád, tényleg katona volt) úgy gondoskodott rólam, mintha az Északi sarkra indulnék, ellenőrizte, hogy rendesen felöltöztem-e (naná! leggings, 1 melegítő nadrág meg még egy, ami legalább mérsékelten vízálló, felül meg a dzseki alatt még 4 réteg), sapka, sál, kesztyű van-e nálam, rendesen bekötöttem-e a sícipőt, a csuklómra akasztottam-e a bot fogóját, és hogy van-e nálam telefon. Bármi van, mondta, azonnal telefonáljak, ő majd utánam jön... Na, egy szó mint száz, majd 1 órát csúszkáltam (azt nem árulom el, hogy mekkora utat tettem meg, legyen elég annyi, hogy Szocsiból majd küldök képeslapot), csak egyszer estem el, de felálltam anélkül, hogy le kellett volna vennem a lécet. És már most érzem a hátamat. Meg a seggemet. Meg a combomat.
A tegnapi sétám nagyon tanulságos volt egyébként is. Mint már többször... szóval, az utcanévváltozásokkal foglalkozom és rendületlenül bújom azt a listát, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia, közelebbről a Bölcsészettudományi Kutatóközpont állított össze közel egy éve. Az aczéli 3T-t idéző (megtűr, na jó, hadd maradjon - ezt lehet - na ezt aztán már végképp nem!) lista óriási viharokat váltott ki otthon, engem - lévén eredetileg mégiscsak russzista - kifejezetten elkeserítettek az orosz kultúrával szembeni tiltó gesztusok... Nem is tudom, ha szegény Majakovszkij tiltva van, akkor az én róla szóló doktori disszertációm még érvényes?
Oszt sétálok itt Zavety Iljicsában (Vlagyimir Iljics Lenin - Uljanov), és szembejön hol egy Lenin-szobor, hol egy Komintern utca, de az MTA által nem javasolt Majakovszkij, Gorkij is, úgy általában az egész 19-20. századi orosz kultúra és történelem. Félreértés ne essék , nem hiányolom én a magyar városokból a Lenin és Sztálin utcákat (utóbbi egyébként itt sincs, sőt, a lenintelenítés is elég komolyan zajlott a 90-es évek legelején, de aztán egy sajátos nosztalgia jegyében Iljicset rehabilitálták), de azért a gyerek meg a fürdővíz... Ha mindig, minden kurzus érvényesítené a saját ideológiai hagymázait, talán célszerűbb lenne számozni az utcákat. Aztán a városokat is, mert még azok is képesek mindenféléket az emlékezetbe idézni (az oroszoknál ez különösen így van), szóval, maradjunk csak a biztonságos számoknál (lásd még a "kétszer kettő józansága")...
Aztán ma reggel meg ez fogadott a lépcsőházban:
Szóval, sílécek, síbotok, hokiütők, korongok a jéghokihoz (kori nincs és a hokipályát is tegnap öntötték még csak fel vízzel, szóval ez egyelőre elég feleslegesnek látszik)... Már egy hete kérdezgetjük a gondnokot, hogy nem lehetne-e, esetleg, mégis... Úgy tűnik, az olimpiai gondolat és a tömegsport itt megtermékenyítőleg hatnak egymásra, nem tudok másra gondolni, mert minden tele van ugyan Szocsival, de ez már mekkora ötlet, hogy az orosz olimpiai csapat felszerelését tökéletesen lemásolva elérhető áron piacra dobják ezeket a cuccokat.
Na, ebéd után el is határoztam, hogy a mai sétámat léceken teszem meg. Ehhez csak azt kell tudni, hogy életemben egyszer síztem, 33 évvel ezelőtt, Vologdában. Volt ott egy Natasa nevű ismerősöm (diáklevelezés, építőtábor, tolmácsolás), aki úgy gondolta, hogy jó lenne, ha meglátogatnánk a szüleit. Na, Vologda viszont zárt város (azokat a városokat nevezték így, amelyek valamilyen kiemelkedő hadiüzemmel vagy harcászati objektummal rendelkeztek), külföldiek tehát még engedéllyel sem utazhattak be, én meg aztán végképp, hiszen kb. 400 km-rel volt távolabb az engedélyezett 50-nél. Mindegy, Natasa megváltotta a vonatjegyeket az éjszakai termes hálókocsikba, engem felküldött a felső ágyra, és aludtam Vologdáig. Másnap meglátogattuk a hadiüzemet, ott dolgozott N. nagybátyja, harmadnap pedig az orosz természettel akartak megismertetni. Síléccel. Kb. 15 km-es laza sétácskával. A végcél egy lesiklópálya volt, nem pontosan értették, hogy azt már miért nem szeretném kipróbálni. Hősiesen hazabotorkáltam, azt hiszem, akkor rögzült bennem egy életre, hogy a sízés nem lesz a kedvenc sportom. Másnap nem bírtam felkelni, ez már nem egyszerűen izomláz, hanem valami olyan szintű izomgyulladás volt, hogy tényleg úgy éreztem, belehalok. (A történetnek az a vége, hogy az éjszakai vonat indulása előtt valaki robbantott a gyárban, szabotázs, akkor ezt így hívták, így mindenki keményen bepánikolt, merthogy komoly ellenőrzések várhatók a vasútállomáson. Engem nagy nehezen eljuttattak a vonatig, rémlik, hogy még szánkón is húztak, feldobtak a felső pocra, mint egy zsákot, és azt mondták, meg ne nyikkanjak Moszkváig. Nem esett nagyon nehezemre, mert még a levegővétel is fájt.)
Na, ilyen előzmények után gondoltam ma sílécre állni. A.N. (a gondnok; olyan mint a jóbanrosszbanban a Konrád, tényleg katona volt) úgy gondoskodott rólam, mintha az Északi sarkra indulnék, ellenőrizte, hogy rendesen felöltöztem-e (naná! leggings, 1 melegítő nadrág meg még egy, ami legalább mérsékelten vízálló, felül meg a dzseki alatt még 4 réteg), sapka, sál, kesztyű van-e nálam, rendesen bekötöttem-e a sícipőt, a csuklómra akasztottam-e a bot fogóját, és hogy van-e nálam telefon. Bármi van, mondta, azonnal telefonáljak, ő majd utánam jön... Na, egy szó mint száz, majd 1 órát csúszkáltam (azt nem árulom el, hogy mekkora utat tettem meg, legyen elég annyi, hogy Szocsiból majd küldök képeslapot), csak egyszer estem el, de felálltam anélkül, hogy le kellett volna vennem a lécet. És már most érzem a hátamat. Meg a seggemet. Meg a combomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése