Kultúrprogram

Múlt héten Irina értesített bennünket, hogy a rektor meghív minden laureátot (újabban ez a nevünk... laureát mint díjnyertes), vagyis mind a tízünket egy Sztasz Namin koncertre, 26-ára. Na de ki az a Sztasz Namin? L. azt mondta, ő ismeri és kedveli, gondoltam, miért ne, hoznak-visznek bennünket, lássuk. Persze, rendes bölcsész felkészül és egyébként is a wiki a barátunk, megnyitom, egy Gy-ra baromira hasonlító pasi a képen, kezében elektronyos gitár, erős hatvanas. A szöveget nem olvastam el mellette, gondoltam, valami jó kis Viszockij utánérzés - de hát mindig is tudtuk, hogy tájékozatlan bunkó vagyok, viszont olthatatlan a kíváncsiságom, ezért aztán a wikitől gyorsan átmentem a Sztasz Namin színháza oldalra, ami viszont túl sok kattintgatást követelt volna, de azért az látszott, hogy ez egy igazi színházcsináló a magáról elnevezett színházban. Egyetlen gond volt, hogy 26-ára mindössze annyi szerepelt a programban, hogy a történetükben először, ők is beszállnak a színházak éjszakája programsorozatba, és megmutatják a népeknek, hogy mi van a kulisszák mögött. Koncertről szó sincs. És mivel 27-én délelőtt érkezett Hete, tudtam, hogy nagyon korán kell kelnem, szóval, nem bántam nagyon, hogy a rektor ajándéka szimbolikusnak kezdett látszani. De kaptunk egy levelet, hogy átrakták 27-ére a koncertet. Na, jó, mondom, Hete biztos boldog lesz, hogy a második éjszakát is ébren töltheti (éjjel 2-kor indult Szegedről, itteni idő szerint 1/2 12-kor ért Moszkvába), bejelentkeztem kettőnkkel 27-ére. Mondták, OK, 4-kor jön értünk az autó Zavetübe.
Én hajnalban (7:21) felültem az elektricskára (az ültem azért túlzás, a heringesdoboz a vonathoz képest tágas és szellős), és pont akkor indultam el az aeroexpresszel Vnukovóra, mikor Hete felszállt Ferihegyen. Ez egy nagyon jó vonat, 35 perc alatt kint voltam, tehát 2 órát várnom kellett (persze, hogy elszámoltam az időt, mikor kinéztem, hogy mikor kell indulnom, nagyon fura még mindig ez a 3 órás időeltolódás). De azért végül megérkezett, persze, hogy jól lekéstük (a délben csak óránként járó) vonatot, egy szó mint száz, 15:50-kor megérkeztünk a bázisra, a mikróbusz már ott volt, 5 perc alatt gálába vágtuk magunkat (még mindig nem tudtuk, milyen előadásra megyünk...), kértem Natasát, hogy nyomjon be nekünk valami maradékot két szelet kenyér közé, hogy a buszon meg tudjuk enni, mire közölte, hogy egy fenét, megvárnak bennünket, és melegített egy kis ebédet. Aki 20 perc alatt színházra öltözik, megebédel, mindenkivel összeismerkedik és felül a buszra, az díjat érdemel - és mi ezt tettük. 6-ra beértünk Moszkvába, kóvályogtunk egyet a Moszkva folyó partján, megállapítottuk, hogy a kamaszok, akik felmásznak a hídra, nem normálisak, élemedett korú nők pedig, akik utánozzák őket, kényszerzubbonyt érdemelnének.

A Gorkij park

Aztán megindultunk a színház felé, és még mindig nem tudtuk, hogy hova megyünk és mit fogunk látni, de legalább már plakátok voltak: a Kisherceg c. musical (színpadra alkalmazta Sztasz), a Hair, a Jézus Krisztus Szupersztár, valami Viszockij, szóval, a bizalmam agyre inkább apadt. Végre megtaláltuk a bejáratot, egy nagyon jellegtelennek látszó épület, előtte egy hatalmas fotókiállítás, minden képen Sztasz valakivel (Hollywood összes valaha Moszkvában járt nagy színészével), és végre a pénztárnál a program:

Mihail Matyusin (zeneszerző), Kazimir Malevics (díszlet- és jelmeztervező) és Alekszej Krucsonüh (libretto) művének felújítása, az 1913-as Győzelem a nap felett c. avantgárd opera premierje. Hoppá-hoppá! Az első doktorim Majakovszkij ugyanebből az évből származó Tragédiájáról szólt, ennek kapcsán elég sokat olvastam erről a korszakról, még ezt a darabot is ismertem (és meglehetősen féltem tőle). Rövidre fogva: szédületes volt az előadás, egy max. 100 fő befogadására alkalmas kis színházterem, az előadás "belakja" az egészet (merthogy nem fér el a színpadon), az eredetihez való ragaszkodás és a megújítás között billeg az egész, nagyon jól komponált, kiváló színészekkel előadott, igazi élményt nyújtott. Érteni ugyan szinte semmit nem értettem a szövegből, de ez nem kizárólag az én korlátoltságomnak volt köszönhető, Krucsonih ugyanis itt alkalmazta először az orosz avantgárdban zaumnak (értelmen túli nyelvnek) nevezett formát. Ja, és ebben a darabban jelenik meg először a bugyetljányin szó, általában jövőpártinak szokták fordítani, de leginkább azt jelenti, hogy a jövő lakója. A youtube-on két verzióban is lehet benyomásokat szerezni róla, az első egy kb. 12 perces illusztráció a Sztasz-féle előadásról, a második a teljes mű angolul, orosz feliratozással. Aki akar izgalmas dolgot látni, annak melegen ajánlom. És köszönjük, Rektor úr!
http://www.youtube.com/watch?v=7EX7Z9I716U
http://www.youtube.com/watch?v=AR9BRXgurfk

Emlékművek

Novogyevicsi (a kolostor és a temető) azért volt érdekes, mert a 30 évvel ezelőtti állapothoz képest kifejezetten üdítő a karbantartott, gondozott kolostoregyüttest újra látni (akkoriban, ugyanúgy, mint Szergijev Poszádban <Zagorszkban> csak lepusztult épületek, bizalmatlan hívők és papok-szerzetesek voltak). Értékelem, hogy belépőt csak a múzeumban kell fizetni, nem azért, mert sajnálnám a 2-300 rubelt rá, hanem mert nem tartom korrektnek, hogy működő hitéleti helyeken pénzt szednek - a kolostor felújítására feliratú perselyekbe (önként!) így is adtam. Akit részletesen érdekel a hely, az nézzen utána a neten, én úgysem tudtam olyan panorámafotókat csinálni, mint amilyeneket ott találni lehet, de szeretem a képeimet (különösen, ha idejében észreveszem, hogy a zsebrevágott kompakt gép átállítódott pl. videómódra, vagy éppen éjszakai felvételeket csinál a ragyogó napsütésben).

.
A temető már más kérdés. Egyrészt mindig megdöbbenek azon, hogy itt nem látszik divatnak lenni a szobordöntés, újratemetés, átnevezés. Az, hogy a Vörös téren még mindig látogatható Lenin, hogy a Kreml falában több évtizedre visszamenőleg ott vannak a főtitkárok és a cári, főnemesi családok tagjai édes egyetértésben, hogy arról sem hallottam, hogy a Novogyevicsi temetőben kihantoltak, újratemettek, eltávolítottak volna valakit - valahogy azt jelenti, hogy a visszamnőleges átértékelés sokkal kevésbé érvényes itt, mint nálunk. Az is lehet persze, hogy (mostanában éppen ezzel molyoltam) csak a direkt emlékezetpolitikát nem találták még fel. A pénteki konferencián volt pl. egy dia arról, hogy az orosz fiatalok milyen történelmi személyiségeket tartanak igazán fontosnak az ország sorsa szempontjából. Nagy Péter mellett ott volt Rettegett Iván, Nagy Katalin, de ott volt (meglehetősen előkelő helyen) Sztálin és Putyin is - utóbbi egyedüliként az előbbi utáni időszakból.
Szóval, a temetőt gondozzák, ma is temetnek benne, és alig zavaró, hogy a bejáratnál azonnal megrohannak az "idegenvezetők", akik bejáratott útvonalakon végigkalauzolnak a legkeresettebb sírok/síremlékek során. Kicsit groteszk látványa, amikor a csoportok engedelmesen követik a zászlócskával integető túravezetőt.
Én kiszúrtam a térképen a Majakovszkij-sír hozzávetőleges helyét, gondoltam, látok közben, amit látok, és mivel elég messze volt a bejárattól, láttam is. Az emlékművek mérete alapján próbáltam először tájékozódni, és megállapítottam magamban, hogy nagyon sok fehér foltom van az orosz kultúrtörténet terén. Azt gondoltam ugyanis, hogy minél nagyobb az emlékmű, annál jelentősebb a személyiség. Hát, jelentem, egy fenét. A kedvencem  a legnagyobb alapterületű, felirat nélküli (hú, mondom, már megint mekkora bunkó vagyok, hogy nem tudom, kié lehet ez a sír),  monumentális szoborkompozíció lett, ember kutyával... visszamentem a bejárati térképhez, hogy megnézzem, kinek állították: Nyikulinnak, a bohóckirálynak. Teljesen meghatódtam. Aztán rájöttem, hogy az emlékmű méretének köze nincs a személyiség jelentőségéhez, itt valahogy kiegyenlítődik minden, a katonasírok között pl. a tábonokoké semmiben nem különbözik a hadnagyokétól, sőt, talán a legnagyobb, amit most láttam, egy nagykamasz partizán szobra volt.

Nyikulin, a bohóc

Mojszejev, táncművész, koreográfus

Suksin, író, forgatókönyvíró

Fagyejev (meg nyilván az ifjú gárda)

Kogan, hegedűművész, zenepedagógus

Makarenkó

Gladkov, cementben, ahogy kell

Mikoján, az a politikus, aki Lenintől Brezsnyevig minden hatalomváltást túlélt

Majakovszkij

Nagyon morbid, de erről a fejről mindig az ezeréves vicc jut eszembe: Mik voltak Majakovszkij utolsó szavai az öngyilkossága előtt? "Elvtársak, ne lőjetek!"

A felirat szerint Nyikolaj Kuznyecov Csernobil hőse, aki megakadályozta az atomkatasztrófát a csernobili atomerőműben. Mi lett volna vajon, ha nem akadályozza meg?

Gazdik László pedig magyar forradalmár.

Jura Ozol, a partizán

Múlt hét, de hamarosan jön a friss

Talán érdemes a csütörtökkel kezdeni... Kedd estére kész volt a prezim, oroszul, megkértem L-t, hogy nézze át, és rettenetesen büszke voltam, mert egy vessző- és egy szóhasználati hibát leszámítva teljesen korrektnek találta. Marci megcsinálta nekem a Pretty Woman részletet (6 darab, átlag 20 mp-es szövegrészletből rakta össze, egészen zseniális minőségben, egyetlen durva vágás volt benne, de azt meg az alkotók követték el :-) ), ja, mert megtaláltam a teljes filmet orosz szinkronnal, nagyon fura volt Richard Gere-t nem Kern András hangján hallani, Julia Roberts meg még kegyetlenebb élmény volt oroszul. Szerdán gyártottam a kis céduláimat, ahogy szoktam, azzal a különbséggel, hogy az első két diához szóról szóra leírtam a mondandómat, merthogy nem bíztam a rögtönzőképességemben. A harmadiktól már csak kulcsszavakat írtam, az ötödiktől meg - gondoltam - majd másnap reggel, tiszta fejjel. Fel is keltem 6-kor (csak úgy mondom, otthon ez éjszaka 3 óra, és én még mindig nem bírtam átállni az itteni időszámításra...), így aztán mire el kellett indulnunk (1/2 12-kor), olyan voltam, mint aki végigbulizta az éjszakát, ráadásul egyetlen értelmes szót nem írtam le, pakolásztam a cetliket és próbáltam okosakat kitalálni.

1/2 12-kor megpróbáltunk elevickélni a kapuig, mindketten kinyúltunk, mint a gyalogbéka a sík jégen, de azért időben beértünk a pedagógiai karra, ahol azonnal kiderült, hogy bár egészen zseniális a multimédiás terem felszereltsége, az én Pretty Womanemet eszében sincs lejátszani a telepített PowerPointnak. Ja. Arra volt felépítve az előadás egyharmada... a többi meg azokra a cédulákra, amelyekre nem volt már időm. Teljes összeomlás. 2 óra előtt 2 perccel megtelt a terem a hallgatókkal, mire a gardírozásunkkal megbízott kolléganő kedvesen megkérdezte, hogy akarunk-e esetleg egy kávét vagy teát. Én ugyan nagyon akartam, de bunkóságnak gondoltam, hogy minimum 20 percet csúszunk, de - úgy tűnik - ez másnak nem okozott gondot, így elvonultunk kávézni. Felébredtem, az tény, de a kezem, később meg már a fejem reszketésén elég nehezen tudtam innentől uralkodni. Ráadásul az olasz kolléga egy igazi PR-mester, kivonult a RAI orosz stúdiójának az operatőre, hogy rögzítse G. előadását. A terem - ekkor még - tele:

G. előad, nagy sikerrel, aztán a népek elkezdenek elszivárogni. Mire L. a végére ért, alig maradtak, ráadásul nekem nagyon ki kellett mennem, az 5 percesre tervezett szünet 20 percig tartott, ez alatt végképp megcsappant a létszám, nincs ezen mit szépíteni, délután 1/2 5-re hat hallgató és két oktató maradt a teremben. (Meg mi hárman.) Nem tudtam, bánjam vagy se, az előadás hallgatóknak szólt, a kollégák (egy pedagógus és egy pszichológus) szerintem csak azért maradtak bent, mert ciki lett volna elmenni, de nagy sikernek gondolom, hogy végig bírták, sőt, volt, ahol belekérdeztek, és úgy tűnt, még nekik is tudtam valami újat mondani. Mindenesetre én nagyon rosszul éreztem magam - valóban túl mély volt a kulturális szakadék köztünk, de kifejezetten értékelték, hogy az orosz kultúra néhány jelenségével érveltem. A legnagyobb baj az, hogy az irónia hiányzik az oroszomból, szóval, hiába próbáltam időnként azt jelezni, hogy nem kell azért annyira véresen komolyan venni azt, amit mondok, erre nincsenek eszközeim. Remélem, csak még nincsenek. Ja, a céduláimat nem volt pofám elővenni (hülyén nézett volna ki egy kvázi beszélgetésben), így aztán rögtönöztem. L. azt mondta utána, hogy semmi szégyenkeznivalóm nincs, ő kifejezetten élvezte, sőt, sok új dolgot mondtam, vagy legalábbis más nézőpontból szemléltem a dolgokat, mint amihez ő hozzá volt szokva. OK, levontam az udvariassági köröket, és azt találtam ki, hogy ha addig eljutottam, hogy meg tudtam értetni a közönségemmel, hogy mit akarok mondani (úgy tűnik, ez sikerült), akkor felajánlhatom nekik, hogy 2 hónap múlva játsszuk le újra, hátha addigra már megtanulom a nyelvet. Nem az oroszt, hanem az én oroszomat.

A legnagyobb élményem egyébként a francia torta volt, amit a kávé mellé kaptunk, és a faliújság a folyosón. Utoljára úttörőként volt kötelező penzum, hogy hétről hétre frissítsük a faliújság tartalmát, akkor emlékeztünk meg tehát mindenféle szülinapokról. De az mindent felülmúlt:

Két születésnapról emlékeznek meg, Nagyezsda Krupszkajáéról és Montaigne-éről. Utóbbi még csak-csak, de (köztünk szólva) előbbiről én csak annyit tudtam, hogy Lenin felesége (élettársa?) volt, most meg kiderül, hogy a szovjet népoktatás rendszerének egyik kidolgozója (miniszterhelyettesként), sőt, a komszomol (kommunista ifjúsági szövetség) mellett még a pionír/úttörő-mozgalomnak is az értelmi szerzője. Ja, és utálta Makarenkót. 

Hazafelé nagyot csavarogtunk, shopingoltunk, majdnem 10 óra volt, mire Zavetibe értünk, és egyáltalán nem vigasztalt, hogy másnap 11-re már megint Moszkvába kell menni.
Délelőtt a szociológusok mutatták be a projektet, amiben én is részt fogok venni, nagyon izgalmas volt a prezentáció, de majdnem elsírtam magam, amikor - az egyébként biológus - kollégának az lett a leglényegesebb kérdése, hogy miért nem oroszul használják a terminológiát. Meg hogy ő egészen biztos benne, hogy a mérések eredménye nem fedheti a valóságot (egy értékszociológiai vonatkozásról volt szó), mert ő egészen máshogy látja a saját környezetében. Így aztán a szünetben meglógtam, így is sikerült jól elkésnem a délutáni konferenciáról. Ugyanott volt, mint a múltkor, ill. nem, csak arrafelé, de egy másik intézmény szervezte, nem a szépcsilláros közszolgálati egyetem. Mint kiderült, évente megrendezik ezt a nemzetközi szimpóziumot, Oroszország útjai: Régi-új rend - örök visszatérés? - ez volt a címe és engem leginkább az online aktivitás hatása érdekelt az offline társadalmi mozgásokra, különösen, mert módszertant ígért a 2011 és 2014 közötti civil kezdeményezések tanulmányozására. Tetszik ennek a dolognak a hangulata, nincs feszengés, udvariaskodás, profik az előadások és leállíthatatlanok a viták. Ezt már a múltkor is figyeltem, de akkor az volt az érzésem, hogy mindenki ismer mindenkit, de most kiderült, hogy egy frászt! Itt valóban lényegesnek gondolják az előadásokat, figyelnek egymásra és szakmai érvek ütköznek szakmaiakkal. Különösen akkor volt feltűnő, mikor a Kijevből skype-on bejelentkező prof előadása után lángolt fel a vita. Az előadás kicsit élménybeszámolószerű volt, a vita viszont éppen a módszertant kérte számon - offline, személyes lekérdezések zajlottak a Majdanon, a központi kérdés pedig az volt, hogy a radikalizálódást milyen eszközökkel és milyen platformokon gondolták mérni. És bár az oroszok többsége meglehetősen mélyen egyetért Putyinnal Ukrajna ügyében, itt egyetlen politikai megszólalás nem hangzott el. Szakmáztak. Szerettem.

Behavazva

Egyrészt a szó szoros értelmében, mert tegnapra rendesen lehűlt az idő, ma meg elkezdett szakadni a hó. Azt mondják, hogy a hétvégére már akár 10 fok is lehet, tehát több okból is újrakezdhetem a csatangolásaimat. Az egyik az, hogy feltehetően nem fogok sem a hóban, sem a sárban térdig süppedni, másrészt mert péntek délutántól egy rövid időre fellélegezhetek.
Az történt ugyanis, hogy a szerződésem szerint 20-ára meg kell írnom a második nagy tanulmányt (az ideális - és leginkább elvárt - persze az lenne, ha már valamelyik, a világban elismert folyóirat  vissza is igazolta volna, hogy közlésre elfogadta az angol nyelvű cikket, de erre még egy kicsit várnunk kell, most éppen szegény Marci szenved az én elvadult bölcsésszövegeimmel). Szóval, eléggé bele voltam gárgyulva a könyvtárazásba, jegyzetelésbe, olvasásba, írásba, gondoltam, majd szombaton (mert úgyis szép idő lesz) elmegyek a novogyevicsji temetőbe és kolostorba, mer' ott legalább autentikusak a hagymakupolák, nem Luzskov építette őket az elmúlt 20 évben.
Igenám, de pénteken interdiszciplináris szeminárium. (Pascal, a francia asztrofizikus tartott inkább aranyos, mint tudományos előadást a művészet és a tudomány kapcsolatáról, a harmadéveseink biztosan élvezték volna az esztétikatörténeti alapvetést és az észlelés fizikai vonatkozásait.) 

Ahogy ilyenkor lenni szokott, az előadás után megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat, mint hogy pl. a szerződésünkben benne van és az egyetem vezetése is meglehetősen komolyan gondolja, hogy be kell kapcsolódnunk az oktató munkába. Tudtuk ezt eddig is, de a most itt lévő 10 kutató (bizonyám, kutatói státuszba vettek bennünket az egyetemen, már univerzális, nagyon komoly belépőkártyánk is van...), szóval tízünk közül egyetlen bölcsész tart egy kurzust orosz irodalomból, mindenki más meg várja, hogy majd biztosan lesz valami. Lévén a félév kellős közepe, a tanszékek sem kapkodnak utánunk két kézzel, nem tudnak bennünket beilleszteni a képzési porgramjaikba. Pénteken viszont azt mondta a Pedagógiai Kar dékánja, hogy ő bizony szívesen lát bennünket a "nyitott előadás" sorozatukban. Jelentkeztünk is hárman, hogy majd mi... azt gondoltam, hogy majd szépen, másfél-két hónapon belül sor kerül ránk. A döbbenés akkor jött, mikor közölték, hogy akkor csütörtökön. Holnap. Na, innentől pánik, Novogyevicsji ugrott, dolgozás ezerrel.
Szobaton este viszont R. úgy döntött, hogy saslik-partit rendez, ami remekül sikerült, nagyon finom volt a kaja, klassz volt a társaság, hosszú idő óta először ittam némi alkoholt (muszáj volt, mert nagyon-nagyon fáztunk, a saslik nem igazán benti műfaj), éjjel 1/2 3-kor kerültünk aztán ágyba. 

Érdekes volt, ahogy jöttek sorban egymás után a tósztok, itt-ott finom áthallásokkal a nemzetközi helyzettel kapcsolatban, és mindez többnyire angolul, hiszen Pascal nem beszél oroszul. Meg persze a finom (és kevésbé finom) elszállások alkoholilag. Szóval, jó buli volt - a pasik rendes orosz szokás szerint még éjfél után átmentek a szaunába, párolódni egy kicsit, mi is terveztük, de aztán inkább kihagytuk. A vasárnap így aztán később indult a kelleténél, de hétfő estére mégis elkészültem a tanulmánnyal, nekiállhattam az előadásomhoz megcsinálni a prezit. És itt szembesültem azzal, hogy mivel az elmúlt 33 évben nem jártam itt, fogalmam sincs, hol tartanak a tömegkultúra-fogyasztásban, a fogyasztói társadalomban, a kereskedelmi televíziózásban, a hollywoodi filmekben. Amikor otthon a 30-as évek szovjet kulturális életéről beszélek, képes vagyok a mi hallgatóinknak új dolgokat is mondani (olyannyira, hogy volt egy előadás, amin azt találtam mondani, hogy lassan úgy érzem magam, mint az az öreg bolsevik, akihez elmennek a pionírok, hogy megkérdezzék, milyen volt az, amikor találkozott Leninnel... zavarbaejtő csönd követte a mondatomat, nem tagadom, önironikus poénnak szántam, és annak annyira azért nem volt rossz, hogy semmi reakciót ne váltson ki... megkérdeztem, hogy melyik részét nem értik... kiderült, hogy egyiket sem). De itt egy tökéletesen ismeretlen közegben, tökéletesen ismeretlen összetételű, felkészültségű hallgatóság előtt kell úgy csinálnom, mintha egyrészt nagyon tudnék oroszul, másrészt lenne érvényes mondanivalóm a témáról. Nem is annyira a nyelvi hiányosságaimtól tartok, sokkal inkább attól, hogy kulturálisan lesz köztünk túl mély a szakadék. Bár, ha belegondolok, fennen szoktam hirdetni, hogy a közös európai identitás az amerikai kommersz kultúra talaján fog kiépülni... Szóval, drukkoljatok nekem holnap, most meg visszazuhanok a prezit simogatni. 
És szakad a hó.

Tünti

A változatosság kedvéért ma el kellett mennem Puskinóba fényképeket nyomtatni (a külügyesek tegnap elfelejtették, hogy fotó is kell a vízumkérelemre), és legnagyobb meglepetésemre a Győzelem mozi előtt szivárványos zászlókat láttam. Hoppá. mondom, még a végén élőben láthatom a Pussy Riotot, de aztán nemzetiszínű zászlók, meg Egységes Oroszország, meg Ifjú Gárda feliratúak is feltűntek, közben meg valami nagyon hazafias zene szólt (el nem tudom képzelni, hogy ezek a nagyon alkalmi, nagyon anakronisztikus zenék hogy tudnak azonnal megjelenni, amikor esemény van), a dalszövegekből meglehetős gyakorisággal lehetett kihallani az Ukrajna szót... na, mondom, megnézem már a spontán szolidaritási tüntetést Puskinó-módra... Először nem nagyon mertem fotózni, de aztán beálltam az eseményt biztosító rendőrök mellé, mondom, ott csak nem vernek már meg. A meglepő az volt, hogy a teljes állami vezetés, a város és a járás minden vezetője megjelent, néhányan még szónokoltak is, de kozákok is voltak, autentikus(nak látszó) egyenruhában, itt-ott apró stílustörésekkel (pl. a lovaglónadrághoz húzott félcipő), őket lelkes tapssal fogadta a közönség, de kb. ennyi volt a lelkesültség (épp 10 perccel ezelőtt mondta az egyik kolléganő, mikor elmeséltem neki, hogy mit láttam, hogy na persze, kirendelték a gyerekeket, az egyetemistákat, meg a délutáni műszakot a munkahelyekről, hogy legyen tömeg a tüntin... ő csak tudja, hogy működnek itt a dolgok...).
Na, akkor a fotók, életem kockáztatásával (merthogy közben rájöttem, hogy ha a rendőrök neadj'Isten igazoltatnának, akkor megszívnám rendesen, lévén, hogy az útlevelem a Tagankán...).

Itt még csak gyülekeznek, de a bal felső sarokban látszik a szivárványos zászló sarka (a felirata, mint később kiderült: Oroszország patriótái, és nem Pussy Riot

A tábla felirata: Szevesztopol orosz város

Szegény Puskin meg csak néz (mellette Krülov)

Ez nem ugrálóvár, hanem a szónok, aki éppen a közös történelmet ecseteli