Talán érdemes a csütörtökkel kezdeni... Kedd estére kész volt a prezim, oroszul, megkértem L-t, hogy nézze át, és rettenetesen büszke voltam, mert egy vessző- és egy szóhasználati hibát leszámítva teljesen korrektnek találta. Marci megcsinálta nekem a Pretty Woman részletet (6 darab, átlag 20 mp-es szövegrészletből rakta össze, egészen zseniális minőségben, egyetlen durva vágás volt benne, de azt meg az alkotók követték el :-) ), ja, mert megtaláltam a teljes filmet orosz szinkronnal, nagyon fura volt Richard Gere-t nem Kern András hangján hallani, Julia Roberts meg még kegyetlenebb élmény volt oroszul. Szerdán gyártottam a kis céduláimat, ahogy szoktam, azzal a különbséggel, hogy az első két diához szóról szóra leírtam a mondandómat, merthogy nem bíztam a rögtönzőképességemben. A harmadiktól már csak kulcsszavakat írtam, az ötödiktől meg - gondoltam - majd másnap reggel, tiszta fejjel. Fel is keltem 6-kor (csak úgy mondom, otthon ez éjszaka 3 óra, és én még mindig nem bírtam átállni az itteni időszámításra...), így aztán mire el kellett indulnunk (1/2 12-kor), olyan voltam, mint aki végigbulizta az éjszakát, ráadásul egyetlen értelmes szót nem írtam le, pakolásztam a cetliket és próbáltam okosakat kitalálni.
1/2 12-kor megpróbáltunk elevickélni a kapuig, mindketten kinyúltunk, mint a gyalogbéka a sík jégen, de azért időben beértünk a pedagógiai karra, ahol azonnal kiderült, hogy bár egészen zseniális a multimédiás terem felszereltsége, az én Pretty Womanemet eszében sincs lejátszani a telepített PowerPointnak. Ja. Arra volt felépítve az előadás egyharmada... a többi meg azokra a cédulákra, amelyekre nem volt már időm. Teljes összeomlás. 2 óra előtt 2 perccel megtelt a terem a hallgatókkal, mire a gardírozásunkkal megbízott kolléganő kedvesen megkérdezte, hogy akarunk-e esetleg egy kávét vagy teát. Én ugyan nagyon akartam, de bunkóságnak gondoltam, hogy minimum 20 percet csúszunk, de - úgy tűnik - ez másnak nem okozott gondot, így elvonultunk kávézni. Felébredtem, az tény, de a kezem, később meg már a fejem reszketésén elég nehezen tudtam innentől uralkodni. Ráadásul az olasz kolléga egy igazi PR-mester, kivonult a RAI orosz stúdiójának az operatőre, hogy rögzítse G. előadását. A terem - ekkor még - tele:
G. előad, nagy sikerrel, aztán a népek elkezdenek elszivárogni. Mire L. a végére ért, alig maradtak, ráadásul nekem nagyon ki kellett mennem, az 5 percesre tervezett szünet 20 percig tartott, ez alatt végképp megcsappant a létszám, nincs ezen mit szépíteni, délután 1/2 5-re hat hallgató és két oktató maradt a teremben. (Meg mi hárman.) Nem tudtam, bánjam vagy se, az előadás hallgatóknak szólt, a kollégák (egy pedagógus és egy pszichológus) szerintem csak azért maradtak bent, mert ciki lett volna elmenni, de nagy sikernek gondolom, hogy végig bírták, sőt, volt, ahol belekérdeztek, és úgy tűnt, még nekik is tudtam valami újat mondani. Mindenesetre én nagyon rosszul éreztem magam - valóban túl mély volt a kulturális szakadék köztünk, de kifejezetten értékelték, hogy az orosz kultúra néhány jelenségével érveltem. A legnagyobb baj az, hogy az irónia hiányzik az oroszomból, szóval, hiába próbáltam időnként azt jelezni, hogy nem kell azért annyira véresen komolyan venni azt, amit mondok, erre nincsenek eszközeim. Remélem, csak még nincsenek. Ja, a céduláimat nem volt pofám elővenni (hülyén nézett volna ki egy kvázi beszélgetésben), így aztán rögtönöztem. L. azt mondta utána, hogy semmi szégyenkeznivalóm nincs, ő kifejezetten élvezte, sőt, sok új dolgot mondtam, vagy legalábbis más nézőpontból szemléltem a dolgokat, mint amihez ő hozzá volt szokva. OK, levontam az udvariassági köröket, és azt találtam ki, hogy ha addig eljutottam, hogy meg tudtam értetni a közönségemmel, hogy mit akarok mondani (úgy tűnik, ez sikerült), akkor felajánlhatom nekik, hogy 2 hónap múlva játsszuk le újra, hátha addigra már megtanulom a nyelvet. Nem az oroszt, hanem az én oroszomat.
A legnagyobb élményem egyébként a francia torta volt, amit a kávé mellé kaptunk, és a faliújság a folyosón. Utoljára úttörőként volt kötelező penzum, hogy hétről hétre frissítsük a faliújság tartalmát, akkor emlékeztünk meg tehát mindenféle szülinapokról. De az mindent felülmúlt:
Két születésnapról emlékeznek meg, Nagyezsda Krupszkajáéról és Montaigne-éről. Utóbbi még csak-csak, de (köztünk szólva) előbbiről én csak annyit tudtam, hogy Lenin felesége (élettársa?) volt, most meg kiderül, hogy a szovjet népoktatás rendszerének egyik kidolgozója (miniszterhelyettesként), sőt, a komszomol (kommunista ifjúsági szövetség) mellett még a pionír/úttörő-mozgalomnak is az értelmi szerzője. Ja, és utálta Makarenkót.
Hazafelé nagyot csavarogtunk, shopingoltunk, majdnem 10 óra volt, mire Zavetibe értünk, és egyáltalán nem vigasztalt, hogy másnap 11-re már megint Moszkvába kell menni.
Délelőtt a szociológusok mutatták be a projektet, amiben én is részt fogok venni, nagyon izgalmas volt a prezentáció, de majdnem elsírtam magam, amikor - az egyébként biológus - kollégának az lett a leglényegesebb kérdése, hogy miért nem oroszul használják a terminológiát. Meg hogy ő egészen biztos benne, hogy a mérések eredménye nem fedheti a valóságot (egy értékszociológiai vonatkozásról volt szó), mert ő egészen máshogy látja a saját környezetében. Így aztán a szünetben meglógtam, így is sikerült jól elkésnem a délutáni konferenciáról. Ugyanott volt, mint a múltkor, ill. nem, csak arrafelé, de egy másik intézmény szervezte, nem a szépcsilláros közszolgálati egyetem. Mint kiderült, évente megrendezik ezt a nemzetközi szimpóziumot, Oroszország útjai: Régi-új rend - örök visszatérés? - ez volt a címe és engem leginkább az online aktivitás hatása érdekelt az offline társadalmi mozgásokra, különösen, mert módszertant ígért a 2011 és 2014 közötti civil kezdeményezések tanulmányozására. Tetszik ennek a dolognak a hangulata, nincs feszengés, udvariaskodás, profik az előadások és leállíthatatlanok a viták. Ezt már a múltkor is figyeltem, de akkor az volt az érzésem, hogy mindenki ismer mindenkit, de most kiderült, hogy egy frászt! Itt valóban lényegesnek gondolják az előadásokat, figyelnek egymásra és szakmai érvek ütköznek szakmaiakkal. Különösen akkor volt feltűnő, mikor a Kijevből skype-on bejelentkező prof előadása után lángolt fel a vita. Az előadás kicsit élménybeszámolószerű volt, a vita viszont éppen a módszertant kérte számon - offline, személyes lekérdezések zajlottak a Majdanon, a központi kérdés pedig az volt, hogy a radikalizálódást milyen eszközökkel és milyen platformokon gondolták mérni. És bár az oroszok többsége meglehetősen mélyen egyetért Putyinnal Ukrajna ügyében, itt egyetlen politikai megszólalás nem hangzott el. Szakmáztak. Szerettem.
1/2 12-kor megpróbáltunk elevickélni a kapuig, mindketten kinyúltunk, mint a gyalogbéka a sík jégen, de azért időben beértünk a pedagógiai karra, ahol azonnal kiderült, hogy bár egészen zseniális a multimédiás terem felszereltsége, az én Pretty Womanemet eszében sincs lejátszani a telepített PowerPointnak. Ja. Arra volt felépítve az előadás egyharmada... a többi meg azokra a cédulákra, amelyekre nem volt már időm. Teljes összeomlás. 2 óra előtt 2 perccel megtelt a terem a hallgatókkal, mire a gardírozásunkkal megbízott kolléganő kedvesen megkérdezte, hogy akarunk-e esetleg egy kávét vagy teát. Én ugyan nagyon akartam, de bunkóságnak gondoltam, hogy minimum 20 percet csúszunk, de - úgy tűnik - ez másnak nem okozott gondot, így elvonultunk kávézni. Felébredtem, az tény, de a kezem, később meg már a fejem reszketésén elég nehezen tudtam innentől uralkodni. Ráadásul az olasz kolléga egy igazi PR-mester, kivonult a RAI orosz stúdiójának az operatőre, hogy rögzítse G. előadását. A terem - ekkor még - tele:
G. előad, nagy sikerrel, aztán a népek elkezdenek elszivárogni. Mire L. a végére ért, alig maradtak, ráadásul nekem nagyon ki kellett mennem, az 5 percesre tervezett szünet 20 percig tartott, ez alatt végképp megcsappant a létszám, nincs ezen mit szépíteni, délután 1/2 5-re hat hallgató és két oktató maradt a teremben. (Meg mi hárman.) Nem tudtam, bánjam vagy se, az előadás hallgatóknak szólt, a kollégák (egy pedagógus és egy pszichológus) szerintem csak azért maradtak bent, mert ciki lett volna elmenni, de nagy sikernek gondolom, hogy végig bírták, sőt, volt, ahol belekérdeztek, és úgy tűnt, még nekik is tudtam valami újat mondani. Mindenesetre én nagyon rosszul éreztem magam - valóban túl mély volt a kulturális szakadék köztünk, de kifejezetten értékelték, hogy az orosz kultúra néhány jelenségével érveltem. A legnagyobb baj az, hogy az irónia hiányzik az oroszomból, szóval, hiába próbáltam időnként azt jelezni, hogy nem kell azért annyira véresen komolyan venni azt, amit mondok, erre nincsenek eszközeim. Remélem, csak még nincsenek. Ja, a céduláimat nem volt pofám elővenni (hülyén nézett volna ki egy kvázi beszélgetésben), így aztán rögtönöztem. L. azt mondta utána, hogy semmi szégyenkeznivalóm nincs, ő kifejezetten élvezte, sőt, sok új dolgot mondtam, vagy legalábbis más nézőpontból szemléltem a dolgokat, mint amihez ő hozzá volt szokva. OK, levontam az udvariassági köröket, és azt találtam ki, hogy ha addig eljutottam, hogy meg tudtam értetni a közönségemmel, hogy mit akarok mondani (úgy tűnik, ez sikerült), akkor felajánlhatom nekik, hogy 2 hónap múlva játsszuk le újra, hátha addigra már megtanulom a nyelvet. Nem az oroszt, hanem az én oroszomat.
Két születésnapról emlékeznek meg, Nagyezsda Krupszkajáéról és Montaigne-éről. Utóbbi még csak-csak, de (köztünk szólva) előbbiről én csak annyit tudtam, hogy Lenin felesége (élettársa?) volt, most meg kiderül, hogy a szovjet népoktatás rendszerének egyik kidolgozója (miniszterhelyettesként), sőt, a komszomol (kommunista ifjúsági szövetség) mellett még a pionír/úttörő-mozgalomnak is az értelmi szerzője. Ja, és utálta Makarenkót.
Hazafelé nagyot csavarogtunk, shopingoltunk, majdnem 10 óra volt, mire Zavetibe értünk, és egyáltalán nem vigasztalt, hogy másnap 11-re már megint Moszkvába kell menni.
Délelőtt a szociológusok mutatták be a projektet, amiben én is részt fogok venni, nagyon izgalmas volt a prezentáció, de majdnem elsírtam magam, amikor - az egyébként biológus - kollégának az lett a leglényegesebb kérdése, hogy miért nem oroszul használják a terminológiát. Meg hogy ő egészen biztos benne, hogy a mérések eredménye nem fedheti a valóságot (egy értékszociológiai vonatkozásról volt szó), mert ő egészen máshogy látja a saját környezetében. Így aztán a szünetben meglógtam, így is sikerült jól elkésnem a délutáni konferenciáról. Ugyanott volt, mint a múltkor, ill. nem, csak arrafelé, de egy másik intézmény szervezte, nem a szépcsilláros közszolgálati egyetem. Mint kiderült, évente megrendezik ezt a nemzetközi szimpóziumot, Oroszország útjai: Régi-új rend - örök visszatérés? - ez volt a címe és engem leginkább az online aktivitás hatása érdekelt az offline társadalmi mozgásokra, különösen, mert módszertant ígért a 2011 és 2014 közötti civil kezdeményezések tanulmányozására. Tetszik ennek a dolognak a hangulata, nincs feszengés, udvariaskodás, profik az előadások és leállíthatatlanok a viták. Ezt már a múltkor is figyeltem, de akkor az volt az érzésem, hogy mindenki ismer mindenkit, de most kiderült, hogy egy frászt! Itt valóban lényegesnek gondolják az előadásokat, figyelnek egymásra és szakmai érvek ütköznek szakmaiakkal. Különösen akkor volt feltűnő, mikor a Kijevből skype-on bejelentkező prof előadása után lángolt fel a vita. Az előadás kicsit élménybeszámolószerű volt, a vita viszont éppen a módszertant kérte számon - offline, személyes lekérdezések zajlottak a Majdanon, a központi kérdés pedig az volt, hogy a radikalizálódást milyen eszközökkel és milyen platformokon gondolták mérni. És bár az oroszok többsége meglehetősen mélyen egyetért Putyinnal Ukrajna ügyében, itt egyetlen politikai megszólalás nem hangzott el. Szakmáztak. Szerettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése