Egyrészt a szó szoros értelmében, mert tegnapra rendesen lehűlt az idő, ma meg elkezdett szakadni a hó. Azt mondják, hogy a hétvégére már akár 10 fok is lehet, tehát több okból is újrakezdhetem a csatangolásaimat. Az egyik az, hogy feltehetően nem fogok sem a hóban, sem a sárban térdig süppedni, másrészt mert péntek délutántól egy rövid időre fellélegezhetek.
Az történt ugyanis, hogy a szerződésem szerint 20-ára meg kell írnom a második nagy tanulmányt (az ideális - és leginkább elvárt - persze az lenne, ha már valamelyik, a világban elismert folyóirat vissza is igazolta volna, hogy közlésre elfogadta az angol nyelvű cikket, de erre még egy kicsit várnunk kell, most éppen szegény Marci szenved az én elvadult bölcsésszövegeimmel). Szóval, eléggé bele voltam gárgyulva a könyvtárazásba, jegyzetelésbe, olvasásba, írásba, gondoltam, majd szombaton (mert úgyis szép idő lesz) elmegyek a novogyevicsji temetőbe és kolostorba, mer' ott legalább autentikusak a hagymakupolák, nem Luzskov építette őket az elmúlt 20 évben.
Igenám, de pénteken interdiszciplináris szeminárium. (Pascal, a francia asztrofizikus tartott inkább aranyos, mint tudományos előadást a művészet és a tudomány kapcsolatáról, a harmadéveseink biztosan élvezték volna az esztétikatörténeti alapvetést és az észlelés fizikai vonatkozásait.)
Ahogy ilyenkor lenni szokott, az előadás után megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat, mint hogy pl. a szerződésünkben benne van és az egyetem vezetése is meglehetősen komolyan gondolja, hogy be kell kapcsolódnunk az oktató munkába. Tudtuk ezt eddig is, de a most itt lévő 10 kutató (bizonyám, kutatói státuszba vettek bennünket az egyetemen, már univerzális, nagyon komoly belépőkártyánk is van...), szóval tízünk közül egyetlen bölcsész tart egy kurzust orosz irodalomból, mindenki más meg várja, hogy majd biztosan lesz valami. Lévén a félév kellős közepe, a tanszékek sem kapkodnak utánunk két kézzel, nem tudnak bennünket beilleszteni a képzési porgramjaikba. Pénteken viszont azt mondta a Pedagógiai Kar dékánja, hogy ő bizony szívesen lát bennünket a "nyitott előadás" sorozatukban. Jelentkeztünk is hárman, hogy majd mi... azt gondoltam, hogy majd szépen, másfél-két hónapon belül sor kerül ránk. A döbbenés akkor jött, mikor közölték, hogy akkor csütörtökön. Holnap. Na, innentől pánik, Novogyevicsji ugrott, dolgozás ezerrel.
Szobaton este viszont R. úgy döntött, hogy saslik-partit rendez, ami remekül sikerült, nagyon finom volt a kaja, klassz volt a társaság, hosszú idő óta először ittam némi alkoholt (muszáj volt, mert nagyon-nagyon fáztunk, a saslik nem igazán benti műfaj), éjjel 1/2 3-kor kerültünk aztán ágyba.
Érdekes volt, ahogy jöttek sorban egymás után a tósztok, itt-ott finom áthallásokkal a nemzetközi helyzettel kapcsolatban, és mindez többnyire angolul, hiszen Pascal nem beszél oroszul. Meg persze a finom (és kevésbé finom) elszállások alkoholilag. Szóval, jó buli volt - a pasik rendes orosz szokás szerint még éjfél után átmentek a szaunába, párolódni egy kicsit, mi is terveztük, de aztán inkább kihagytuk. A vasárnap így aztán később indult a kelleténél, de hétfő estére mégis elkészültem a tanulmánnyal, nekiállhattam az előadásomhoz megcsinálni a prezit. És itt szembesültem azzal, hogy mivel az elmúlt 33 évben nem jártam itt, fogalmam sincs, hol tartanak a tömegkultúra-fogyasztásban, a fogyasztói társadalomban, a kereskedelmi televíziózásban, a hollywoodi filmekben. Amikor otthon a 30-as évek szovjet kulturális életéről beszélek, képes vagyok a mi hallgatóinknak új dolgokat is mondani (olyannyira, hogy volt egy előadás, amin azt találtam mondani, hogy lassan úgy érzem magam, mint az az öreg bolsevik, akihez elmennek a pionírok, hogy megkérdezzék, milyen volt az, amikor találkozott Leninnel... zavarbaejtő csönd követte a mondatomat, nem tagadom, önironikus poénnak szántam, és annak annyira azért nem volt rossz, hogy semmi reakciót ne váltson ki... megkérdeztem, hogy melyik részét nem értik... kiderült, hogy egyiket sem). De itt egy tökéletesen ismeretlen közegben, tökéletesen ismeretlen összetételű, felkészültségű hallgatóság előtt kell úgy csinálnom, mintha egyrészt nagyon tudnék oroszul, másrészt lenne érvényes mondanivalóm a témáról. Nem is annyira a nyelvi hiányosságaimtól tartok, sokkal inkább attól, hogy kulturálisan lesz köztünk túl mély a szakadék. Bár, ha belegondolok, fennen szoktam hirdetni, hogy a közös európai identitás az amerikai kommersz kultúra talaján fog kiépülni... Szóval, drukkoljatok nekem holnap, most meg visszazuhanok a prezit simogatni.
És szakad a hó.
Az történt ugyanis, hogy a szerződésem szerint 20-ára meg kell írnom a második nagy tanulmányt (az ideális - és leginkább elvárt - persze az lenne, ha már valamelyik, a világban elismert folyóirat vissza is igazolta volna, hogy közlésre elfogadta az angol nyelvű cikket, de erre még egy kicsit várnunk kell, most éppen szegény Marci szenved az én elvadult bölcsésszövegeimmel). Szóval, eléggé bele voltam gárgyulva a könyvtárazásba, jegyzetelésbe, olvasásba, írásba, gondoltam, majd szombaton (mert úgyis szép idő lesz) elmegyek a novogyevicsji temetőbe és kolostorba, mer' ott legalább autentikusak a hagymakupolák, nem Luzskov építette őket az elmúlt 20 évben.
Igenám, de pénteken interdiszciplináris szeminárium. (Pascal, a francia asztrofizikus tartott inkább aranyos, mint tudományos előadást a művészet és a tudomány kapcsolatáról, a harmadéveseink biztosan élvezték volna az esztétikatörténeti alapvetést és az észlelés fizikai vonatkozásait.)
Ahogy ilyenkor lenni szokott, az előadás után megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat, mint hogy pl. a szerződésünkben benne van és az egyetem vezetése is meglehetősen komolyan gondolja, hogy be kell kapcsolódnunk az oktató munkába. Tudtuk ezt eddig is, de a most itt lévő 10 kutató (bizonyám, kutatói státuszba vettek bennünket az egyetemen, már univerzális, nagyon komoly belépőkártyánk is van...), szóval tízünk közül egyetlen bölcsész tart egy kurzust orosz irodalomból, mindenki más meg várja, hogy majd biztosan lesz valami. Lévén a félév kellős közepe, a tanszékek sem kapkodnak utánunk két kézzel, nem tudnak bennünket beilleszteni a képzési porgramjaikba. Pénteken viszont azt mondta a Pedagógiai Kar dékánja, hogy ő bizony szívesen lát bennünket a "nyitott előadás" sorozatukban. Jelentkeztünk is hárman, hogy majd mi... azt gondoltam, hogy majd szépen, másfél-két hónapon belül sor kerül ránk. A döbbenés akkor jött, mikor közölték, hogy akkor csütörtökön. Holnap. Na, innentől pánik, Novogyevicsji ugrott, dolgozás ezerrel.
Szobaton este viszont R. úgy döntött, hogy saslik-partit rendez, ami remekül sikerült, nagyon finom volt a kaja, klassz volt a társaság, hosszú idő óta először ittam némi alkoholt (muszáj volt, mert nagyon-nagyon fáztunk, a saslik nem igazán benti műfaj), éjjel 1/2 3-kor kerültünk aztán ágyba.
Érdekes volt, ahogy jöttek sorban egymás után a tósztok, itt-ott finom áthallásokkal a nemzetközi helyzettel kapcsolatban, és mindez többnyire angolul, hiszen Pascal nem beszél oroszul. Meg persze a finom (és kevésbé finom) elszállások alkoholilag. Szóval, jó buli volt - a pasik rendes orosz szokás szerint még éjfél után átmentek a szaunába, párolódni egy kicsit, mi is terveztük, de aztán inkább kihagytuk. A vasárnap így aztán később indult a kelleténél, de hétfő estére mégis elkészültem a tanulmánnyal, nekiállhattam az előadásomhoz megcsinálni a prezit. És itt szembesültem azzal, hogy mivel az elmúlt 33 évben nem jártam itt, fogalmam sincs, hol tartanak a tömegkultúra-fogyasztásban, a fogyasztói társadalomban, a kereskedelmi televíziózásban, a hollywoodi filmekben. Amikor otthon a 30-as évek szovjet kulturális életéről beszélek, képes vagyok a mi hallgatóinknak új dolgokat is mondani (olyannyira, hogy volt egy előadás, amin azt találtam mondani, hogy lassan úgy érzem magam, mint az az öreg bolsevik, akihez elmennek a pionírok, hogy megkérdezzék, milyen volt az, amikor találkozott Leninnel... zavarbaejtő csönd követte a mondatomat, nem tagadom, önironikus poénnak szántam, és annak annyira azért nem volt rossz, hogy semmi reakciót ne váltson ki... megkérdeztem, hogy melyik részét nem értik... kiderült, hogy egyiket sem). De itt egy tökéletesen ismeretlen közegben, tökéletesen ismeretlen összetételű, felkészültségű hallgatóság előtt kell úgy csinálnom, mintha egyrészt nagyon tudnék oroszul, másrészt lenne érvényes mondanivalóm a témáról. Nem is annyira a nyelvi hiányosságaimtól tartok, sokkal inkább attól, hogy kulturálisan lesz köztünk túl mély a szakadék. Bár, ha belegondolok, fennen szoktam hirdetni, hogy a közös európai identitás az amerikai kommersz kultúra talaján fog kiépülni... Szóval, drukkoljatok nekem holnap, most meg visszazuhanok a prezit simogatni.
És szakad a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése