Ahogy ígértem...
Tudom én, ezzel van tele az egész világsajtó, hogy erődemonstráció, meg töltött fegyverek, meg az "ukrán hadműveletekben" résztvevő katonák, meg az általam csak böszmének becézett interkontinentális TopolM a Vörös téren, de nem bírtam komolyan venni. A katonák nem jöttek el a Majakovszkij térig, őket valahol autóra pakolták, délután viszont végtelenített filmen folyamatosan újrajátszották a felvonulásukat, de még ez sem bírt most nyomasztani, mert a katonaság már csak ilyen... zárt alakzat, fenyegető tekintet és díszlépés. De volt valahol (talán a hvg-n) két fotó, ami megrázott és felébresztette a délelőtti rossz érzésemet. Az egyiken egy kisparancsnok (merthogy oldalt állt, az elvonuló seregnek vezényelt, nyilván), a szuronyára tűzött piros zászlócskával, amit az arcába fúj a szél, ő meg moccanástalanul viseli. A másik meg zárt oszlopban álló, hihetelenül széles (de egyen)mosollyal lekapott kiskatonák. (Azt mondta itt az egyik kolléga, hogy a környékbeli laktanyákban nagyon boldogok, ha részt vehetnek a parádén, és nemcsak azért, mert ez iszonyú megtiszteltetés, hanem azért mert rengeteg kedvezménnyel jár - új egyenruha, kimenők, rendes ellátás és persze eltávozás, ha vége...) Nem is gondoltam volna semmi rendkívülire, ha nem látom délelőtt a feszes vigyázban álló katonákat a járműveken, aki egyszercsak ellazulnak és integetni kezdenek a tömegnek az út szélén. És a tömeg, amely egészen addig úgy tűnt, hogy pont annyi érdeklődés van benne az egész iránt, mint bennem, hirtelen fanatikus hazafivá válik: zeng az урааааа (hurráááá) ezer ajakból, és egészen pontosan látszik, hogy ha ezeknek az embereknek most bárki parancsot adna, megindulnának. Nekem remek helyem volt, és kb. 10-től együtt vártuk a fejleményeket egy orosz párral. Mármint úgy együtt, hogy közvetlenül mellettem voltak, tehát kénytelen voltam végighallgatni a beszélgetéseiket. A pasi kifejezetten bejött nekem, az a korban hozzám illő, őszülő halántékú, markáns arcú határozottan értelmiségi fejű figura... sokat rontott az összhatáson a (jó huszassal fiatalabb, csivitelő, utolsó divat szerint öltözött) nő, aki vele volt. Na, a pasi egészen jól bírta a nőt, csak időnként szakította félbe a csicsergését, ezt én némi kajánsággal figyeltem. A döbbenet akkor következett, amikor - mint egy igazi vezérszurkoló - ez a pasi adta meg a hangot a tömegnek a lelkes hurrázáshoz. És nem, mert ki volt rendelve, hanem mert komolyan gondolta.
A következő traumatikus élmény a délutáni fiatalok -veteránok telálkozó volt a Kreml tövében. Szinte mindenkinél szegfűcsokrok voltak egész nap, meg a legnépszerűbb árucikkek, a katonasapkák és zászlók. A végén már mindenki viselt magán valami egyenruhadarabot, de a narancssárga-fekete (sávos cári Szent György) szalag is minden formában megjelent, még Putyin is ezt viselte és a haditechnikát is ezzel színezték. A legundorítóbb a katonának öltöztetett gyerekek hosszú sora volt. A veteránok (számoljunk csak: eltelt 45 óta 69 év... azok, akik akkor katonák voltak, minimum 78-80 évesek lehetnek) az összes kitüntetésükkel jelentek meg a téren a dédunokák nemzedéke pedig virággal köszöntötte őket (a leggyakrabban hallott mondat az volt, hogy Спасибо за победу, vagyis hogy köszönet a győzelemért), és ez persze egy öngerjesztő folyamatba ment át, akinál virág volt, azt veteránnak minősítették és további virágokat kapott. Mellettem ült egy nő, 65-nél biztosan nem volt több, szóba elegyedtünk, de a központi témája az volt, hogy vajon melyik sátorban adnak ingyen bármit (adtak kását valami szafttal, azt mondták, a seregben ez a fő táplálék... vagy volt 45-ben, de mindenért másért fizetni kellett, a néni szerint pofátlanul sokat). Volt 3 szál szegfűje, nem tudom honnan szerezte, mert kb. úgy lehetett ő veterán, mint én, de ez elég volt ahhoz, hogy míg beszélgettünk, 5-6 gyerek adja oda neki a virágját. Voltak 14 év körüli srácok, akiket kienegedtek a térre, kezükben sörösüveg és cigi, ezeknek szokott iszonyú nagy hangjuk lenni és ők szoktak tenni a világra magasról, de mikor meglátták a néni virágait, a hátuk mögé rejtették a cigit és a sört, megváltoztott a hangjuk, a mozgásuk és megköszönték a győzelmet. Istenbizony beleborzongtam.
De azért volt némi szabadságélményem is :-) A belvárosból gyakorlatilag kitiltották az autókat egészen délig, tehát mikor haladtam a Kreml felé, még éppen csak kezdtek bemerészkedni. A lámpákat nem is kapcsolták vissza, viszont a tömegközlekedés híján az utakon összetorlódott tömeg nem volt hajlandó lemenni az aluljárókba, így pl. a Lenin könyvtár előtti kereszteződésben egy darabig türelmesen várta, hogy az egy darab posztos rendőr végre megállítsa a szórványosan érkező autókat és átengedja a gyalogosokat. Az meg csak fütyörészett, ha valaki lemerészkedett a járdáról, és integetett az aluljáró felé. És a tömeg egyszercsak besokallt. Úgy sodorta el szegény kisrendőrt, ahogy kell.
Még egy ilyen élményem volt. A Sándor-kert bejáratai kordonnal voltak lezárva, senki nem értette, miért, és leginkább, hogy azok, akik viszont bent vannak, hogy jutottak be. Na, innentől jöjjenek a képek:
Kordonbontás oroszosan
Tudom én, ezzel van tele az egész világsajtó, hogy erődemonstráció, meg töltött fegyverek, meg az "ukrán hadműveletekben" résztvevő katonák, meg az általam csak böszmének becézett interkontinentális TopolM a Vörös téren, de nem bírtam komolyan venni. A katonák nem jöttek el a Majakovszkij térig, őket valahol autóra pakolták, délután viszont végtelenített filmen folyamatosan újrajátszották a felvonulásukat, de még ez sem bírt most nyomasztani, mert a katonaság már csak ilyen... zárt alakzat, fenyegető tekintet és díszlépés. De volt valahol (talán a hvg-n) két fotó, ami megrázott és felébresztette a délelőtti rossz érzésemet. Az egyiken egy kisparancsnok (merthogy oldalt állt, az elvonuló seregnek vezényelt, nyilván), a szuronyára tűzött piros zászlócskával, amit az arcába fúj a szél, ő meg moccanástalanul viseli. A másik meg zárt oszlopban álló, hihetelenül széles (de egyen)mosollyal lekapott kiskatonák. (Azt mondta itt az egyik kolléga, hogy a környékbeli laktanyákban nagyon boldogok, ha részt vehetnek a parádén, és nemcsak azért, mert ez iszonyú megtiszteltetés, hanem azért mert rengeteg kedvezménnyel jár - új egyenruha, kimenők, rendes ellátás és persze eltávozás, ha vége...) Nem is gondoltam volna semmi rendkívülire, ha nem látom délelőtt a feszes vigyázban álló katonákat a járműveken, aki egyszercsak ellazulnak és integetni kezdenek a tömegnek az út szélén. És a tömeg, amely egészen addig úgy tűnt, hogy pont annyi érdeklődés van benne az egész iránt, mint bennem, hirtelen fanatikus hazafivá válik: zeng az урааааа (hurráááá) ezer ajakból, és egészen pontosan látszik, hogy ha ezeknek az embereknek most bárki parancsot adna, megindulnának. Nekem remek helyem volt, és kb. 10-től együtt vártuk a fejleményeket egy orosz párral. Mármint úgy együtt, hogy közvetlenül mellettem voltak, tehát kénytelen voltam végighallgatni a beszélgetéseiket. A pasi kifejezetten bejött nekem, az a korban hozzám illő, őszülő halántékú, markáns arcú határozottan értelmiségi fejű figura... sokat rontott az összhatáson a (jó huszassal fiatalabb, csivitelő, utolsó divat szerint öltözött) nő, aki vele volt. Na, a pasi egészen jól bírta a nőt, csak időnként szakította félbe a csicsergését, ezt én némi kajánsággal figyeltem. A döbbenet akkor következett, amikor - mint egy igazi vezérszurkoló - ez a pasi adta meg a hangot a tömegnek a lelkes hurrázáshoz. És nem, mert ki volt rendelve, hanem mert komolyan gondolta.
A következő traumatikus élmény a délutáni fiatalok -veteránok telálkozó volt a Kreml tövében. Szinte mindenkinél szegfűcsokrok voltak egész nap, meg a legnépszerűbb árucikkek, a katonasapkák és zászlók. A végén már mindenki viselt magán valami egyenruhadarabot, de a narancssárga-fekete (sávos cári Szent György) szalag is minden formában megjelent, még Putyin is ezt viselte és a haditechnikát is ezzel színezték. A legundorítóbb a katonának öltöztetett gyerekek hosszú sora volt. A veteránok (számoljunk csak: eltelt 45 óta 69 év... azok, akik akkor katonák voltak, minimum 78-80 évesek lehetnek) az összes kitüntetésükkel jelentek meg a téren a dédunokák nemzedéke pedig virággal köszöntötte őket (a leggyakrabban hallott mondat az volt, hogy Спасибо за победу, vagyis hogy köszönet a győzelemért), és ez persze egy öngerjesztő folyamatba ment át, akinál virág volt, azt veteránnak minősítették és további virágokat kapott. Mellettem ült egy nő, 65-nél biztosan nem volt több, szóba elegyedtünk, de a központi témája az volt, hogy vajon melyik sátorban adnak ingyen bármit (adtak kását valami szafttal, azt mondták, a seregben ez a fő táplálék... vagy volt 45-ben, de mindenért másért fizetni kellett, a néni szerint pofátlanul sokat). Volt 3 szál szegfűje, nem tudom honnan szerezte, mert kb. úgy lehetett ő veterán, mint én, de ez elég volt ahhoz, hogy míg beszélgettünk, 5-6 gyerek adja oda neki a virágját. Voltak 14 év körüli srácok, akiket kienegedtek a térre, kezükben sörösüveg és cigi, ezeknek szokott iszonyú nagy hangjuk lenni és ők szoktak tenni a világra magasról, de mikor meglátták a néni virágait, a hátuk mögé rejtették a cigit és a sört, megváltoztott a hangjuk, a mozgásuk és megköszönték a győzelmet. Istenbizony beleborzongtam.
De azért volt némi szabadságélményem is :-) A belvárosból gyakorlatilag kitiltották az autókat egészen délig, tehát mikor haladtam a Kreml felé, még éppen csak kezdtek bemerészkedni. A lámpákat nem is kapcsolták vissza, viszont a tömegközlekedés híján az utakon összetorlódott tömeg nem volt hajlandó lemenni az aluljárókba, így pl. a Lenin könyvtár előtti kereszteződésben egy darabig türelmesen várta, hogy az egy darab posztos rendőr végre megállítsa a szórványosan érkező autókat és átengedja a gyalogosokat. Az meg csak fütyörészett, ha valaki lemerészkedett a járdáról, és integetett az aluljáró felé. És a tömeg egyszercsak besokallt. Úgy sodorta el szegény kisrendőrt, ahogy kell.
Még egy ilyen élményem volt. A Sándor-kert bejáratai kordonnal voltak lezárva, senki nem értette, miért, és leginkább, hogy azok, akik viszont bent vannak, hogy jutottak be. Na, innentől jöjjenek a képek:
Kordonbontás oroszosan
 |
| A lépcső tetején, a kordon mellett egyetlen kisrendőr, a hőguta határán, mert nem vehették le egész nap a dzsekijüket. |
 |
| A tömeg felfedezi, hogy a bokrok egy helyen ki vannak taposva, mindenki megindul oda. Kisrendőr csak néz. |
 |
| Egyre többen |
 |
| Megérkezik az erősítés, kisrendőr átmegy a szabálysértés helyszínére és igyekszik mindenkit visszaküldeni |
 |
| Míg ott intézkednek, a feljárón a tömeg átugrál a korláton |
 |
| Aztán elkezdi lebontani |
 |
| Jelentem, szabálysértés elhárítva |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése