Szóval, az úgy volt, hogy csütörtökön békén hagytak, egészen délig, mert akkor kaptam egy ezer oldalas szerződést I-tól, hogy akkor még talán aznap estig küldeném neki vissza, előzékenyen kisárgította azokat a pontokat, ahol teendőim vannak. Ez egy 3 hónapra szóló munkaszerződés, január 1-jétől, hát persze... Minden hónapban, 20-án kell a komisszárnak jelentést tenni a végrehajtásról, és bemutatni a kész cikket. (Ifjabbak kedvéért: a komisszár a politikai tisztet jelentette a kora-vörös-hadseregtől egészen a 2. világháború végéig és tovább, a vonalasság, az elvhűség bajnoka és az elhajlások esküdt ellensége; a mi komisszárunkat, G.I-t most persze a projekt tudományos vezetőjeként ismerik.) Szóval, a szerződés mellékleteként ki kell tölteni egy munkatervet, nevet kell adni az etápoknak, egy-egy ciklusban 2 cikket kell leadni. Izgalmas volt, ahogy 16-án délután hosszan hasaltam arról, hogy milyen érdemi munkát fogok végezni 20-áig, hogy 5-én megkaphassam a fizetésemet.
Másnap aztán utazás Moszkvába, hogy személyesen intézhessem a regisztrációmat, ez mindennek az alapja, enélkül egy lépést sem lehet tenni, így pl. egy nyamvadt telefonkártyát sem voltak hajlandók adni nekem, a számlanyitásról nem is beszélve. Az egyetem tagankai épülete olyan, amilyen, leginkább a mi Petőfi sgt-i épületünkre emlékeztet, mindenféle tanszékek, irodák, központok és tantermek vannak összezsúfolva egy nem túl nagy helyen. A Tagankát is belepte a hó, sokat tehát nem lehetett látni belőle, pedig legendás tájékozódó képességemnek köszönhetően kétszer is körbejártam, míg végül kiderült, hogy az egyetem épülete mellett jöttem fel a metróból, kb. 100 m helyett megtettem 2 km-t. Ami először a szemembe ötlött, az a Viszockij múzeum és a Taganka színház plakátja, amely szerint januárban Ljubimov rendezésében mutatják be a Mester és Margaritát. Róluk (mármint Viszockijról és Ljubimovról) később külön is írok.
Most a közlekedésről: akik nálam tanultak szakesztétikát vagy tömegkultúrát, ismerhetik már a moszkvai metró iránti elkötelezettségemet. Jelentem, a helyzet nem változott. Még a legeslegújabb metróvonalak is a 30-as évek nagy sztálini népművelői hevület nyomait viselik magukon, nyilván csak a stiláris egységesség nevében. 150 rubelért (most éppen 7-tel kell szorozni, tehát 1050 Ft-ért) vettem egy 5 utazásra érvényes kártyát, ezzel gyakorlatilag ötször mehetek le a föld alá és utazhatok annyit, amennyi belém fér. Amikor használom, hozzá kell érinteni a kijelzőhöz, kiírja, hogy még hány egységem van, és kinyílik a plexi-kapu. Bliccelni nagyon nem lehet, sem alatta, sem felette, sem mellette nem lehet belógni. Anno, 30 éve mindig döbbenten néztük, amikor az orosz (bocs: szovjet!) ember felszállt a tömegközlekedésre és felmutatta a bérletét az utastársaknak. Ellenőrrel akkor nem találkoztunk, most viszont messziről láttam néhányat, rá van írva a hátukra, hogy ők azok. Mondjuk azt, hogy gyerekkocsival pl. hogy lehet keresztülmenni a kapukon, elképzelni sem tudom, mert láttam néhány megtermedtebb férfiembert, aki csak oldalazva tudott bemenni.
A másik nagy közlekedési élményem az elektricska (otthon HÉV-nek hívják, hivatalosan itt is, vagyis elővárosi vasútnak).
Önmagában persze semmi különös nem lenne ebben a közlekedési eszközben, 140 rubelért szállít oda-vissza Moszkvába, 45-50 perc menetidővel, zsúfolt kocsikkal. De! Az egész úgy működik, mint egy mozgó teleshop. Könyvet (Omar Khajjam díszkiadás), cd-t, dvd-t (a Kéményseprők c. mittoménmilyen együttes, meg gyerekműsorok), cipőre erősíthető csúszásgátlót (fémstopli), szupernél is szuperebb pillanatragasztót árultak, de úgy, hogy egy komplett, interaktív produkciót adtak elő a hölgyek és urak. Az "utasellátósnak" (ifjabbak kedvéért: az a mozgóárus, aki baromi drágán adja azokat a cuccokat, amiket csak az Utasellátó vállalat kínálatában lehet fellelni - nálunk ilyen volt a rántotthúsos zsemle és a csokirolónak nevezett rettenet), szóval a csoki-üccsi-rágót nyakból árusítónak esélye sem volt versenyre kelni a műsorosokkal. A legfelkészültebb az az ifjú zenész volt, aki a nagymamája gurulós bevásárlókocsiján hozta az erősítőt, fejmikrofon, pick up a gitáron és kb. 20 perces előadás... 200 rubelért árulta a cd-jét, és amennyire láttam, ő volt az egyetlen, akinek összejött az üzlet.
Ma pedig más úton jöttem haza, találtam lakótelepet, tehát helyes volt a következtetésem, hogy itt emberek laknak, meg egy újabb kedves parkot a lakótelep tövében.
Ma délután pedig lett egy cicám, bár a méreteit elnézve nem csak engem választott gazdájául. Lényeg az, hogy amint kilépek az ajtón előszalad, elkísér a kapuig, és úgy kever a lábam körül, mint egy jobbfajta cirkuszi attrakció.
Másnap aztán utazás Moszkvába, hogy személyesen intézhessem a regisztrációmat, ez mindennek az alapja, enélkül egy lépést sem lehet tenni, így pl. egy nyamvadt telefonkártyát sem voltak hajlandók adni nekem, a számlanyitásról nem is beszélve. Az egyetem tagankai épülete olyan, amilyen, leginkább a mi Petőfi sgt-i épületünkre emlékeztet, mindenféle tanszékek, irodák, központok és tantermek vannak összezsúfolva egy nem túl nagy helyen. A Tagankát is belepte a hó, sokat tehát nem lehetett látni belőle, pedig legendás tájékozódó képességemnek köszönhetően kétszer is körbejártam, míg végül kiderült, hogy az egyetem épülete mellett jöttem fel a metróból, kb. 100 m helyett megtettem 2 km-t. Ami először a szemembe ötlött, az a Viszockij múzeum és a Taganka színház plakátja, amely szerint januárban Ljubimov rendezésében mutatják be a Mester és Margaritát. Róluk (mármint Viszockijról és Ljubimovról) később külön is írok.
Most a közlekedésről: akik nálam tanultak szakesztétikát vagy tömegkultúrát, ismerhetik már a moszkvai metró iránti elkötelezettségemet. Jelentem, a helyzet nem változott. Még a legeslegújabb metróvonalak is a 30-as évek nagy sztálini népművelői hevület nyomait viselik magukon, nyilván csak a stiláris egységesség nevében. 150 rubelért (most éppen 7-tel kell szorozni, tehát 1050 Ft-ért) vettem egy 5 utazásra érvényes kártyát, ezzel gyakorlatilag ötször mehetek le a föld alá és utazhatok annyit, amennyi belém fér. Amikor használom, hozzá kell érinteni a kijelzőhöz, kiírja, hogy még hány egységem van, és kinyílik a plexi-kapu. Bliccelni nagyon nem lehet, sem alatta, sem felette, sem mellette nem lehet belógni. Anno, 30 éve mindig döbbenten néztük, amikor az orosz (bocs: szovjet!) ember felszállt a tömegközlekedésre és felmutatta a bérletét az utastársaknak. Ellenőrrel akkor nem találkoztunk, most viszont messziről láttam néhányat, rá van írva a hátukra, hogy ők azok. Mondjuk azt, hogy gyerekkocsival pl. hogy lehet keresztülmenni a kapukon, elképzelni sem tudom, mert láttam néhány megtermedtebb férfiembert, aki csak oldalazva tudott bemenni.
A másik nagy közlekedési élményem az elektricska (otthon HÉV-nek hívják, hivatalosan itt is, vagyis elővárosi vasútnak).
 |
| Zaveti Ilicsa megállóhely vonattal és nélküle |
Önmagában persze semmi különös nem lenne ebben a közlekedési eszközben, 140 rubelért szállít oda-vissza Moszkvába, 45-50 perc menetidővel, zsúfolt kocsikkal. De! Az egész úgy működik, mint egy mozgó teleshop. Könyvet (Omar Khajjam díszkiadás), cd-t, dvd-t (a Kéményseprők c. mittoménmilyen együttes, meg gyerekműsorok), cipőre erősíthető csúszásgátlót (fémstopli), szupernél is szuperebb pillanatragasztót árultak, de úgy, hogy egy komplett, interaktív produkciót adtak elő a hölgyek és urak. Az "utasellátósnak" (ifjabbak kedvéért: az a mozgóárus, aki baromi drágán adja azokat a cuccokat, amiket csak az Utasellátó vállalat kínálatában lehet fellelni - nálunk ilyen volt a rántotthúsos zsemle és a csokirolónak nevezett rettenet), szóval a csoki-üccsi-rágót nyakból árusítónak esélye sem volt versenyre kelni a műsorosokkal. A legfelkészültebb az az ifjú zenész volt, aki a nagymamája gurulós bevásárlókocsiján hozta az erősítőt, fejmikrofon, pick up a gitáron és kb. 20 perces előadás... 200 rubelért árulta a cd-jét, és amennyire láttam, ő volt az egyetlen, akinek összejött az üzlet.
Ma pedig más úton jöttem haza, találtam lakótelepet, tehát helyes volt a következtetésem, hogy itt emberek laknak, meg egy újabb kedves parkot a lakótelep tövében.
 |
| Jobb oldalon, a fák mögött látszanak a lakótelep házai |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése