Ma egész nap dolgozatokat javítottam/értékeltem, és még mindig nem értem a végére, pedig lassanként azért neki kellene állnom az itteni kötelező penzumoknak, nem beszélve egyéb restanciákról. A ház szinte teljesen kiürült, az itteniek, akik Moszkvában, vagy nem túl messze laknak, hazamentek a hétvégére, aki meg maradt, az dolgozik, legfeljebb az étkezőben futunk össze. Lassanként azért kezdem megismerni a társaságot, a legtöbben 50+ vagyunk, úgy tűnik, ez az a kor, amikor már megengedheti magának az ember, hogy 6-10 hónapra otthon hagyja a családot. Nekem is döbbenetes élmény, hogy egyemista korom óta először, csak magammal kell számolnom - na jó, a gyerekek, unokák hiánya nagyon kínzó, de a +2000 km, ami elválaszt bennünket, igazából sem nem oszt, sem nem szoroz. Marcival meg otthon is skype-on szoktunk beszélgetni a két szoba között. :-)
Sokan kérdezték, hogy hogy boldogulok a nyelvvel. Meglepően gyorsan sikerült visszarázódnom, ahhoz képest, hogy 20 éve nem szólaltam meg oroszul. Azt hiszem attól van ez, hogy nincsenek velem szemben elvárások, mindenki végtelenül türelmes és segítőkész. 10 éves voltam, amikor elkezdtem oroszul tanulni, tagozaton, nagyon jó tanároktól, de azt hiszem, az fontosabb volt, hogy semmiféle kommunikációs görcs nem volt bennem. Még épp csak megtanultam a cirill ábécét, már leveleztünk az orosz kispajtásokkal - volt egy segédkönyvünk, orosz-magyar levelező kisiskolásoknak, amiből egyszerűen kimásoltuk a levélmintákat, baj csak akkor volt, ha a válaszból egy szót sem értettünk, de aztán szótáraztunk lelkesen, ahogy kell. Hoppá, megtaláltam!
Beszéltem én nagyon lelkesen mindenkivel, sokat segített ebben, hogy a közelben lévő orosz helyőrséggel a helyi nőklub szoros kapcsolatokat akart kiépíteni, és gimis korunkban bennünket kértek tolmácsolni. Vodkázni ugyan nem hagytak bennünket, de akkoriban még anélkül sem voltak nyelvi gátlásaink. Tolmácsoltam a fenékpusztai római kori települést feltáró moszkvai régészeknek, szakszöveget is, mert miért is ne...
Az első traumatikus élményem az egyetemi felvételimen ért, amikor az orosz beszélgetés közben F.I. belejavított a szövegembe. Teljesen ledermedtem, mert az a nyelv, amit én beszéltem, addig teljesen helyénvalónak tűnt, legalábbis senki nem mondta, hogy szarvashibáim vannak. Megszenvedtem az első két évemet rendesen a nyelv- és beszédgyakorlatok órákon, aztán kaptunk egy anyanyelvi tanárt, akinek sikerült kicsit visszaadnia megtépázott önbizalmamat. Aztán P.I. próbálta a fejembe verni az orosz leíró nyelvészetet, nem sok sikerrel, de szerencsére addigra elkönyveltek irodalmárnak, nagyon már nem bántottak. Ötödévben azért meglehetősen lehangoló volt újra találkoznom az orosz régésznénivel, aki döbbenten konstatálta, hogy elfelejtettem oroszul, ami azért 5 év orosz szak után eléggé kényelmetlen érzés. Pedig csak annyira történt, hogy egyrészt kiépítettek bennünk egy halom gátlást, a szabálykövetés kényszerét, másrészt pedig eddigre elsajátítottunk egy olyan (mondjuk úgy: intellektuális) beszédmódot, amely tökéletesen helyén volt a tantermekben, a szemináriumokon, de nem sokat lehetett vele kezdeni pl. az utcán. Ebben az időben a következő volt a kedvenc viccem:
A Lenin könyvtár büféjében még a büfés is diplomás, ezért aztán folyamatosan fortyog magában, amikor az összes vendége így fordul hozzá: чёрное кофе, пожалуйста (vagyis, hogy fekete kávét kér), aztán már fel sem néz, annyira dühíti, hogy hibáznak a vásárlói, míg aztán egyszer csak ezt hallja: чёрный кофе, пожалуйста; boldog, hogy van ember, aki tisztában van az orosz nyelvtani szabályokkal, nevezetesen, hogy a jövevényszavak esetén nem a nyelvi logika alapján határozzák meg a nyelvtani nemet, hanem egészen más módon, arra már nem emlékszem, hogy a kávé miért hímnemű, de pl. a szalámi (салями) azért nőnemű, mert "rendszertanilag" a kolbászhoz (колбаса) tartozik. Szóval, néni boldog, aztán felnéz, és egy vigyorgó fekete fiú néz vele szembe, akinek ebben az egy mondatban kimerült az orosz tudása.
Na, én most úgy döntöttem, nyugodtan lehetek vigyorgó afrikai, gátlások és minden más nélkül. Eddig bejött.. így lett telefonkártyám, így reklamáltam, mert nem működött, így bírtam elérni, hogy újraregisztráljanak a hálózaton, így lett másfél óra alatt bankszámlám és bankkártyám... ez utóbbiban különösen élveztem, hogy az ügyintézők életükben először találkoztak külföldi ügyféllel (velem!), és nagyon megszenvedtek az útlevelemmel... A végén nem győztek elnézést kérni, hogy ilyen sokáig tartott, és fel sem tűnt senkinek, hogy a banknyelvhez igazán vigyorgó fekete vagyok.
Az útlevélhez meg csak annyit, 30 éve tréfás kedvű orosz fiúk elmagyarázták, hogy Majakovszkij többedszer citált versének (Vers a szovjet útlevélről) van egy népszerű olvasata is, az útlevél helyére mindig be kell helyettesíteni a férfi nemiszervet, és úgy is értelmes szöveget kapunk. És tényleg.
A reggelim pedig óriási sikert aratott a fácsén, így ide is felrakom, meg két kolléganőt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése